Tegnap nagyon sokat nevettünk. Ez köszönhető természetesen Manónak. Az egy dolog, hogy rájött hogy kell puszit cuppogni (szigorúan csak a levegőbe) de szinte egész nap cuppog. És táncol. Nomármost előástam egy régi piros sapkát. Szőrős, csillogós és karimás és puha-lehet inkább kalap, nem is sapka. Nem igazán hordta senki, gondoltam csuda kis pufók manó-marionettet gyártok belőle. Olyan nagyhasú, hosszú végtagúra gondoltam, helyre kis sapival, vigyorgó gombszemecskével
.
Csakhogy lévén időm, mint tenger(-ben a fenyőfa), hát még egyéb varrnivalókkal sem végeztem, tehát sapi csak úgy hevert előkészítve, türelmesen sorsára várva a fogas melletti kispadon.
Itt talált rá Manóm. És jött a csoda. Ő, aki soha semmiféle sapit, kendőt vagy ilyesmit nem tűrt meg a fején, most felkapta, előbb nézegette, ölelgette, aztán felpróbálta és vidáman táncra perdült a tükör előtt. Ezzel a mutatványával szórakoztatott egész délután, sőt ezt fokozta is, hisz folytonos harcban állunk a ne szedd le a zoknit miatt. Tehát sapival a fején lefeküdt az ágyára,
és ugye, leszedte a zoknit. Rászóltam, erre fogta és szépen felhúzta őket …a kezére!-majd büszkén tapsolni kezdett, közben huncutul vigyorgott, hogy lám, túljárt az eszemen.
Szóval most van egy kis Eperkénk, aki
nem hagy unatkozni. Kép hiján-nem tudok feltölteni a telomról- álljon itt egy kis vidi a meséről-csak hogy az is értse, aki nem naponta néz meseadót 🙂