Mese

   Állt az erdőben egy szép, sudár kis

fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta,

idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De

a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg

napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a

parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor

szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek,

máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a

kisfenyő tövébe, és azt mondták:

– Milyen szép ez a kicsi fa! – S ezt a

kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora

hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák

hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

– Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim –

sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat,

koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim

között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még

a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor

elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított

körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a

kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a

harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett

kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak

ez ér legtöbbet ezen a világon – áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és

minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal

fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a

fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat,

csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett

megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak,

és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek,

megkérdezte tőlük a fenyő:

– Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem

találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya

hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

– Alighanem láttam a társaidat. Amikor

Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak –

a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is

nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

– Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert

járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

– Hosszú volna arról a mese! – felelte a gólya,

és továbblépdelt.

– Örülj az ifjúságnak! – intették a napsugarak. –

Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat

megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is

kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a

nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról – a legszebbeket

válogatták ki – nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket

is elvitték az erdőből.

– Ugyan hová viszik őket? – töprengett a mi

fenyőfánk. – Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is,

mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

– Mi tudjuk! Mi tudjuk! – zsinatolták a verebek.

– Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek

a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem

is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában

álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal

agatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

– És aztán? – kérdezte a fenyőfa, és

reszketett minden ága. – És aztán? Aztán mi történt?

– Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép

volt.

– Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt

a ragyogó utat! – ujjongott a fenyőfa. – Hiszen ez még nagyszerűbb,

mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már

újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba

vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában,

pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb

lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb,

még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom

el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

– Örülj nekünk! – mondta a levegő meg a

napsugár. – Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni.

Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron.

Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: “De szép fa ez!” És

karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy

mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön;

nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia

szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem

látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán

még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival

együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

– Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe

vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha

mellett magas kínai vázák pompáztak – oroszlán díszítette a tetejüket -,

hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas

asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba

kerültek – legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal

megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld

szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy

remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és

díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a

hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel

gallyaira – úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz

piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák

ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek – a

fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy

aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

– Ma este – mondták körülötte -, ma este

meggyújtjuk minden gyertyáját.

“Ó, csak már este volna! – sóvárgott a

fenyőfa. – Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán?

Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a

verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron,

örökkétig?”

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a

kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain.

Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az

egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

– Jaj, istenem! – kiáltozták ijedten a

szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja

a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti

valamelyik ékességét – szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer

csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen,

mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték

őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört

belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba.

Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az

ajándékokat.

– Mit akarnak? – töprengett a fa. – Ugyan mi lesz

velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan

elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról,

amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha

a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez,

talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás

játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka

pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy

almát vagy fügét a fán.

– Most egy mesét! Egy mesét! – hízelegtek körül a

gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A

kövér ember leült a fa tövébe.

– Itt erdőben vagyunk – mondta -, s hátha a

fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét

mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű

Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül

kapta a királykisasszonyt?

– Mákszem Matyiról mesélj! – kiáltották néhányan.

– Együgyű Jankóról! – követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a

fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: “Velem már

nem is törődnek!” Pedig hát ő már kivette a részét a

dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról,

aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a

királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

– Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették

volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga

elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. “Együgyű Jankó

lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy

látszik, ez a világ sora!” – tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó

szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! “Bizony, bizony, ki

tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok

feleségül!” – álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra

gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

“De holnap nem remegek! – fogadkozott. –

Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű

Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is”, és hallgatagon,

tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

“Újra feldíszítenek!” – gondolta ujjongva a

fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából,

fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová

egyetlen napsugár sem ért el.

“Hát ez meg micsoda? – kérdezte magában a fa. –

Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!”

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott,

gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl

senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a

sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy

mindenki megfeledkezett róla.

“Odakinn most tél van – vigasztalta magát. –

Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért

kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók

is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!”

– Cin, cin! – cincogta egy előiramodó

egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak

az ágai közé.

– Rettenetesen hideg van! – panaszkodtak a

kisegerek. – Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

– Nem vagyok én öreg! – felelte a fenyő. –

Vannak nálam sokkal öregebbek.

Honnan jöttél? – kérdezték az egerek. – És mit

láttál? – Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. – Mesélj nekünk a világ

leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az

éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol

faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk

ki. Jártál-e ott?

– Ott nem jártam – felelte a fenyőfa. – De

mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még

sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

– Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog

voltál!

– Boldog? – kérdezte a fenyő, aztán újra

végiggondolta, amit elmondott. – Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este,

amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

– Ó! – álmélkodtak az egérkék. – Milyen boldog is

lehettél, öreg fenyő!

– Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! –

bosszankodott a fenyő. – Ezen a télen hoztak az erdőről. A

legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

– Olyan szépen tudsz mesélni! – lelkesedtek a

kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is

hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál

jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

“Mégiscsak szép idők voltak azok! De

visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is

lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem

is királykisasszony jut feleségül!” – és az erdő legszebb fiatal nyárfája

jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb

királykisasszonya.

– Ki az az Együgyű Jankó? – kérdezték az

egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét – karácsony este minden

szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek

gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta

a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek

ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem

tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

– Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? –

kérdezték a patkányok.

– Csak ezt – felelte a fenyő. – Életem

legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog

vagyok.

– Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami

faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

– Olyat nem tudok – mondta a fenyő.

– Akkor ajánljuk magunkat! – És a patkányok

faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa

keserűen sóhajtotta – Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém

telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak

akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra,

félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem

bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta

is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

– Újra kezdődik az élet! – ujjongott a

fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat – kinn volt

az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni

magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott;

rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között

fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: “Csivitt, csivitt, a párom, az van

itt!” De persze nem a fenyőfára értették.

– Most aztán élek! – örvendezett a fenyőfa,

és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi

tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar

sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a

napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik

karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A

legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

– Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén

karácsonyfán! – kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve

törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép

kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás

sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre

meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó

meséjét.

– Elmúlt, minden elmúlt! – sóhajtotta a szegény

fenyőfa. – Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most

már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a

fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst

alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott.

A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé,

belenéztek, és harciasan kiabálták: “Piff-puff!” A fenyőfa pedig minden

roppanásnál – egy-egy sóhaj volt minden roppanása – egy nyári napra gondolt,

vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a

karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit

hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a

legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a

fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is,

vége a mesének is; vége, vége – minden mesének ez a vége.