“Aki okos, mértéktartó. Aki mértéktartó, szilárd. Aki szilárd, háborítatlan. Aki háborítatlan, ment a szomorúságtól. Aki ment a szomorúságtól, boldog”
/Seneca/
Ezt tegnap találtam, tetszett. Olyan mint a gyémánt: tökéletes, vitathatatlan, kemény.
Csakhogy mi nem vagyunk gyémántok. Hiába a hasonló “alapanyag”. Szén ide, szén oda, bizony mi nem ilyenek vagyunk. Van lelkünk, és az sérülékeny, érzékeny, és van tudatunk, ami nem mindig a tökéletes megoldásokat választja. És van szívünk, ami súg, de nem mindig hall(gat)juk meg a szavát.
Még szilveszter után történt, hogy beszélgettünk egy nagyot Kedvessel, és ő akkor előállt egy számomra megdöbbentő javaslattal-(megígértem, hogy írok róla)
Mielőtt ebbe belemennék, teszek egy kis kitérőt és dióhéjban mesélek magunkról. (akik az első bejegyzésem óta olvastok, ugorjatok)
20 évesen én már elvált nő voltam 1 gyerekkel, nagy csalódással, és számos sebbel a lelkemen. Kicsit a hitemet is elveszítettem. Ekkor jöttünk össze kedvessel, és nagyon jó barátok lettünk. Aztán ő többet akart. Belémszeretett. Én féltem a változástól, intettem, ne tegye, ő még szinte gyerek, alig múlt18, nekem meg gyerekem van, majd komoly apa kell…Aztán mégis összegabalyodtunk …igaz én szabtam feltételeket. Kértem, hogy csak átmenti összetartozás legyen, és ne komoly kötöttség, ő fiatal, nem akarom elrontani az életét, ha alakul egy neki való kapcsolat, lépjen tovább, csak őszinteséget kértem, semmi mást. Aztán kiszöktünk, és észre se vettük, egyre jobban kapaszkodtunk egymásba, erőt és hitet adunk egymásnak, túlélőcsapat voltunk mi ketten egy idegen világban, akiknek volt egy gyerekük és rengeteg bizonytalanságunk, félelmünk. És teltek az évek, nehezek voltak, útkeresősek, teli súlyos veszteségekkel. Albérletek sora, beilleszkedési törekvések, csalódások, fájdalmak. Az új haza otthonná tétele, a felnőtté válásunk, a szembesüléseink ideje volt. És ő az apját, és anyumat vesztettem el az álmaink nagyrésze mellett. Cserébe kaptunk egy lánykát. Nem volt könnyű feladat, hogy legalább a talpunk alatt szilárd talaj legyen. Hajtottunk, látszat nem sok, fáradtunk. És jó lett volna okos tanács… Mire megkaptuk volna, már túl fáradtak voltunk. Eltelt majdnem 7 év. Elhalványultak az érzelmek, maradtak a gondok sötét felhői, és elfáradtunk. A legkönnyebb volt kiutat keresni- ő gyakran az ital fele fordult, én meg sokat veszekedtem. Aztán mikor már keserűségünkben minden szavunkkal csak bántottuk egymást, ő volt az, aki előbb kimondta, hogy szabad akar lenni. 2 év külön út következett. Ő egyedül, én a gyerekekkel. Aztán mire visszataláltunk egymáshoz, jött Manó és átrendezte az életünket. Jobban mondva összerendezte, de ezt csak sokára értettük meg. Közben sok átsírt, átkínlódott nap és éjjel váltotta egymást. Maradtak tüskék bőven, itt is, ott is.
No, térjünk vissza a jelenbe. Kedves egy nagyon aranyos ember tud lenni, ha akar. Tiszta gyereklelke van, nem lehet rá haragudni se igazán. De nem az a tipikus romantikus fajta. Racionális, földönjáró, de csupa optimizmus, és a lelke tele van vidámsággal-bár ezt néha jól leplezi.
Nos, ezek után jön a mondat, amitől megdöbbentem:
Kérlek, cseréljünk szerepet! Légy te egy kicsit a “férfi”, mutasd meg, hogy kell törődni a másikkal, mit tegyek, mit vegyek, hogy boldog legyél. Adj te nekem, hogy megtanuljam, mit szeretnél kapni.
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá (hisz azt hittem, évekig ezt mutattam neki). Közben nem is tudtam, sírjak vagy nevessek. Mert a döbbenet múlása után értettem meg, hogy ez mennyire szép is. Én nem is mernék ilyet kérni. És hogy kedvesem felnőtt, óvja a kapcsolatunkat, tenni akar érte(m), hogy jobb legyen, szebb a holnapunk.
Mert a kapcsolatok élő dolgok, bizony gondozni kell őket. Szeretettel, türelemmel, odaadással. És még így is, lüktet, hullámzik. Vannak jó és rossz napjai, völgyei és dombjai. Rajtunk múlik, hogy zsákutcáinkból hogy jövünk ki. Hogy a kátyúkat sikerül-e elkerülni, és amelyiket nem, azt elfeledjük-e. Hogy engedünk-e a külső hatásoknak, hogy magunk alakítjuk, vagy csak sodródunk az eseményekkel. Ja és persze kettőn múlik a vásár. Ha mind a kettő adni akar, és tud, akkor, sokat kapnak. Tudunk-e kérni, tudunk-e adni, és elfogadni. Nem könnyű, van, hogy nem sikerül. Van, hogy nem alkalmas, van, hogy várni kell. Nincs rá kész forgatókönyv.
Mi írjuk azt, napról napra.
