Néha csak egy kevés kellene
Lukács Lilla Judit :
Üvegcserepek
“Valamikor ismertem két üvegcserepet. Ne, ne tessék ezen fent akadni, tisztelt olvasó! Én valóban ismertem őket.Nem tudom, hogy más szokott-e ülni egyedül, magányában az út mellett. Én szoktam. Arrafelé sok üvegcserepet találni. S ha az ember nem csak magára figyel, bizony könnyen meghallható a hangjuk.Az üvegcserepek is sokfélék. Vannak köztük hazugok, őszinték, szépek, színesek, gömbölyűek, görbék, mintásak, és egyszerűek. Mint az emberek között, itt is tudni kell odafigyelni azokra, amik értékesek.Nem tudom észrevettem volna-e őket, ha a sors épp nem a lábaim előtt felejti őket. Valószínűleg nem.Mindkettő fehér, átlátszó, sima üvegcserép volt. Akár egy üvegről is származhattak volna.Fejem lehajtva, arcom kezembe temetve hallottam meg a hangjukat.– Bárcsak lennék még egész, úgy fénylettem amikor a nap sugarai körülölelték átlátszó, hibátlan testem. Akkor még Én voltam. – szólt az egyik.– Bárcsak lennék még egész, fáj, hogy egyedül vagyok, fáj, hogy minden darabom elveszett. – kesergett a másik.Hangjuk visítóan magas volt a kocsik közt. Alig lehetett meghallani, ahogy folytatták.– Megtört vagyok, minden tettem csak játék kifelé, a magabiztosság jegyében. – szólt újra az első.– Megtört vagyok, minden tettem félbemaradt, befejezetlen. Üvegcseppek csorognak arcomon, s vérzik tőlük az. Megtört vagyok, a szép részeim elvesztek. Megtört vagyok, minden tettem látszat. – így a második.– Egyedül vagyok, még akkor is, ha nem akarom. Mindenkit elmarok magam mellől, még saját gondolataim meg nem fojtanak. ‘– Egyedül vagyok. Másolata vagyok annak, ami lehetnék… Félek… – sóhajtotta.Mire a mellette heverő darab felfigyelt rá, s gúnyos hangon szólt hozzá.– Miért fekszel itt saját magad darabjaiként? Hogy lehetsz ilyen gyenge, hogy még be is ismered, hogy nincs tovább? – kicsit összeszedte magát, s élére fordult, hogy megnézze magának azt, kinek a szavakat intézte – legfőképp saját maga erősítése érdekében.A másik nem tudott felelni. Így hát az első folytatta:– Gyenge vagy… mérhetetlenül gyenge…Ekkora a másik is összeszedte magát, s élére fordult. Jól megnézte magának az előtte állót./Nem vagyok/ – ellenkezte volna… de szavaiból, s spontán érzéseiből más kerekedett.– Miért bántasz, amikor te se vagy jobb nálam? Te is törött vagy. S mikor rád nézek, átlátok rajtad. Az összes fájdalmad ismerős. Mikor átnézek rajtad végtelennek tűnsz, s én magam üresnek… benned…Most a másiknak akadtak el a szavai.– Oly annyira üresnek, hogy már-már azt hiszem teli vagyok. Hogy benned én vagyok az egész világ… – szólt és hangja elhalkult. Üvegszemei csak némán meredtek át a másik testén, mely kilátást nyújtott az egész útra.– Badarságokat beszélsz… – súgta a másik. – Mi nem vagyunk egészek… te is tudod… – súgta immár alig hallhatóan egyetlen hibájukat.– Tudom… – szólt a másik, majd éléről visszafordult könnycseppjeiben a forró betonra. Kis idő után az előző is úgy tett. Nem szóltak egymáshoz egészen addig amíg egy hangos moraj nem kezdett el közeledni…– Félek… – nyögte az, aki először hullt vissza a földre… – Itt vagy még? …– Itt… de ne félj, mi már nem törhetünk jobban meg. Már töröttek vagyunk. – válaszolt vissza az, ezzel még jobban tudatosítva, hogy ők már sosem lesznek egészek.Egy pillanat se telt bele, s a két előttem fekvő üvegcserépen egy autó gázolt át. Hangjuk szilánkokká morzsolódott. Nem hallottam többet őket, s én ott maradtam azzal a tudattal, hogy egyikük se gondolt arra, hogy együtt egészet alkotnának.”