Kérnék, ha lehetne. Nem tőletek, a mindenségtől kérnék .
Időt. Hogy jusson mindenhova, mindenkinek, adnék belőle szívesen, de fogy, morzsolódik, elporlad, kicsúszik. Orvosok előszobáiban ráragad a székekre, a befizetett csekkekre, vagy a hűtőn sorakozó, sorukra várókra, álmokat lopókra. Néha azt érzem csak arra nem marad, ami fontos. Persze, mert nekem fontos, nem másnak, nem másért. Csak magamnak, ezért várhat. Mert jönni-menni kell, kivizsgálni, felíratni, megvárni, még egy pecsét, még egy mondat, még egy megálló, még egy nap. Késik a juttatás, a vonat, siet a felszólítás, a párom, a gyerekem, én ráérek, állok, körülöttem elrohan a világ, kapaszkodom utána, mert nem lehet lemaradni, és a dolgaim, mint szerencsekövek, kiesnek a zsebeimből szaladás közben. Elvesznek a percek, amit látogatással tölthetnék, simogatások maradnak rabul a tenyeremben, és kimondatlan szavak a lelkemben. Tartozom beszélgetésekkel, meghallgatásokkal, kommentekkel.
(másoknak, önmagamnak)
És rengeteg lenemírt érzéssel.
Kéne még egy élet, vagy egy párhuzamos dimenzió.
Kányádi Sándor: Volna még
Pedig volna még
volna még
valami mondanivalóm
a nyíló nárciszmezőkről
például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is ellankad
mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk dolgáról
az emberiség nevében
volna még
talán volna még.