A mesét
majdnem Ádámtól és Évától indítom. 13 évvel ezelőtt, mikor még Párom
főnőkénél laktunk, ott volt egy tündéri kis szomszédbácsink. Szemmel
láthatólag, nem volt már fiatal, de szellemileg és fizikailag is
döbbenetes formában volt. Hatalmas telke volt, sőt mint utóbb
megtudtuk, régen az övé volt majdnem a fél utca, úgy parcellázta és
adogatta el az évek múlásával. Szóval csak azt szerettem volna
elmesélni erről a derék emberről, hogy a hatalmas telke olyan rendezett
volt, hogy csuda. Hajnalban megjött a kis motorjával ( amúgy Pesten
lakott ) és ásott, ültetett, szőlőt metszett, kötözött, gyümölcsfákat
permetezett. Tudta és szerette amit csinált. Mint most kiderült,
akkor, mikor mindenki nagy rémületére, felmászott szüretelni a
körtefára, akkor már 88 éves éves volt. Nem mellesleg, szellemileg
teljesen ép, nagyon okos, kedves, mosolygós és szívélyes bácsika volt.
Nagyon szerettük.
Most
hétvégén, az ő fia -ma már ő is nyugdíjas- kérésére indultunk el Zala
fele. Ott vett egy telkecskét, segíteni kéne, nagy autóval kivinni a
bútorokat, szerszámokat.
Az
útról nem sokat mesélek most, hisz sokáig pályán száguldoztunk, csak
úgy kukucskáltam ide-oda, gólyát lestem, meg fácánokat, sólymokat, és
egyéb madarakat, sajnos, nem ismerem őket eléggé, hogy elmesélhetném,
kik is voltak ők.
Beszélgettünk
Kedvessel, nevetgéltünk. Úgy látom, Kedves is nagyon rákapott az ilyen
kettesben utazásra, hiszen ilyenkor tudunk úgy viselkedni, mintha ismét
gondtalan huszonévesek lennénk, csak egymásra és az útra figyelünk,
barátként beszélgetünk, nő és férfiként játsszuk az örök, incselkedős, szavakkal fogócskázó játékot.
Határozottan jót tesz egy-egy ilyen világgá menés. Könnyebb lélekkel,
erősebben jövünk haza, mert útközben kiszórjuk a gondok közénk fúrt
ékjeit.
Az
út, mely ismét átvitt minket párom kedvenc völgyhídján szelíd lankák,
vidám dombocskák, megművelt földek, rendezett házak, udvarok mentén haladva Kehidakustány fele görbült. A
település neve is tetszett, rémlett, hogy hallottam már a helyről, és
valóban, lassan beugrott: hisz itt meleg gyógyvizek vannak, meg
élményfürdő, és wellnes-hotel. Igen, kedves olvasó, ilyen kis gyarló,
reklámközpontú, agymosott lettem én is. Agyam elraktározta az az infót,
amit a média csöpögtetett bele észrevétlenül. Itthon utánanéztem, van-e
más nevezetessége, nanáhogy, hisz a Deák-kúriáról illene tudni. Mondjuk
ez az agyalgatás elég hiábavalónak bizonyult, lévén, hogy mi nem is
tudtuk konkrétan a végcélt (esély se lett volna bámészkodni), csak
követtük az előttünk haladó autót, amiben a fentebb említett szomszéd
bácsika fiáék ültek.
Egyszer
csak megállt az út szélén, miközben én a fák alatt színeskedő
virágszőnyeget csodáltam. Megbeszélte velünk, hogy az út neheze ezután
jön, de ez csak egy rövid
szakasz, már közelbe járunk. És csak mentünk utána, ámuldozva,
(ÚÚÚristen!lemegyünk a térképről, -rémüldözött Kedves) Alig járt utakra
kanyarodtunk. Látszik, hogy az út amolyan kényszer szülte megoldás. Egy
elég meredek oldalba volt beleerőltetve. A kocsi épphogy elfért, halkan
imádkoztunk, hogy ne akarjon szembe jönni senki. A domboldalba
belevájt út mentén, egyik oldalban embermagasan ott meztelenkedett a fák
gyökere, amik könyörtelenül le lett vágva, mintha csak metszetet
szerettek volna készíteni, és a lejtőbe csak úgy belederékszögelték ezt
a sávot. Másik felén meredeken szaladt tovább lefele a sűrű növényzettel benőtt oldal,
mintha örült volna, hogy lám, ő épphogy megmenekült. Persze, az élet
mindenhol utat tőr magának, gyönyörű ibolyák, vadkankalinok,
százszorszépek virítottak a harsány zöld fű között. Felettünk, kissé vészjóslóan átborult a fák koronája. Szép volt és ijesztő, kissé elvarázsolt erdő érzetét
keltette. Meredeken kapaszkodtunk hát fölfele, ezen a keskeny, szokatlan
terepen, és valóban, hirtelen, kis házacskák bukkantak fel, csak úgy,
szellősen egymás közelében, kerítés és egyéb cifraság nélkül. Alig hagytunk el néhányat, már be is kanyarodott vezetőnk egy kedves, aprócska kis parasztház mellé.
A
kocsiból kiszállva olyan balzsamos levegő fogadott, hogy azt el se
mondhatom, frissesség, virágillat, nyugalom fonta körbe elgémberedett kis
csapatunkat. A házacska nem volt nagy, három kis helységből áll,
gyönyörű fa menyezettel, fehérre meszelt, vastag, tapasztott falakkal,
kis, kerek szellőzőkkel, rácsos ablakokkal mintha barátságosan kacsintana a betévedőre. A
környék? Álomszép. Bal oldalon erdő, a telek hatalmas, szántóval,
kiskerttel, bogyós gyümölcsökkel, virágokkal a ház közelében, azután
meredeken fel egy nagy szőlős, aztán kis lapály, majd gyümölcsös, Móra
Ferenc szóló szőlője, beszélő barackja sem hiszem hogy hiányozna a
rengeteg féle, fajtájú gondozott fácska közül. Utána ismét meredeken szőlő szalad felfele, szépen kikötözött sorba-rendezetten, fel a domboldal tetejéig, ott pihenő pad, diófa, még egy sor barackfa, egy fiatal fenyőültetvény és, hogy ne kényelmesedjen el az ember, még egy “kis” szőlő átszalad a domb túloldalára.
Hát ide érdemes volt eljönni, bár ekkora telket én még nem láttam. Szó, ami szó, én nem merném megvenni. Az is tény, hogy fogalmam se lenne mivel mit kell csinálni, ügyes vezető és sok idő kéne azt hiszem, hogy méltón
folytassam ezt a munkát. Tehát szájtátva, és nagyon lihegve bámultam.
Aztán a dombtetőre érve körbelegeltettem a szemem. Erdő, mező,
gyümölcsösök, szőlősök, és hangyaként szorgoskodó emberek. Fű, fa,
virág, nyugalom, béke és szorgalom volt mindenfele . Mondanám azt is,
hogy csönd, de nem mondhatom, a madarak kedvesen szórakoztatták
társukat, önmagukat és minket. Mert villany nincs. Mindenkinek van
generátora, ha mégis, nagyon kellene. Kipakoltuk hát a hozott dolgokat,
közben asztalt terítettünk, és engedtünk a szívélyes kínálgatásnak,
falatoztunk egy keveset. Cserébe szerettünk volna mi is kicsit
segíteni, jó volt itt maradni egy kicsit. Így belekontárkodtunk. A
szőlő meg lett metszve, csak a venyigéket kellett elhordani, ezt
bevállaltuk, addig ők nekiestek a gyümölcsfák metszésének, és a
permetezéssel is aznap szerettek volna végezni. Hadd ne mondjam, sűrű
lett a levegő, a meredekhez nem szokott, nikotinnal telerakott tüdőnk
tiltakozott, és a lábaink is meg-megremegtek. Nevetségesen gyengének
éreztük magunkat. Igaz igyekeztünk leplezni, mert milyen már, hogy ezek
a fiatal nyámnyila városiak csak lihegni képesek? A nap melegen
simogatott, mi jókat nevetgélve, bukdácsolva tettük a dolgunkat.
Fárasztó volt a le-felmászkálás, de élveztük. Szép ez a zalai táj, és
azt hiszem, ha úgy adódik, szívesen jövünk ide máskor is. Közben már a
bevállalt munkánk vége fele jártunk, mikor a házigazdáékhoz vendégek
érkeztek. Így nem is volt olyan cserbenhagyásizű a távozásunk.
Hazaindulva azt boncolgattuk, hogy milyen jó egy telek, csak persze,
nem ilyen messze, nem ilyen nagy, hogy milyen szorgalmas és bátor
emberek a vendéglátóink, és szép az élet.
Hogy legyen hab a tortára,
meglátogattuk hazafele Motyit is, Aki nagyon kedvesen felhívta ezt a
két poros, piszkos, szomjas vándort a lakására. Párom is elkortyolta a
negyedik kávéját, bár ő csak egyet szokott inni, és láthatóan percek
alatt feloldódott az idegen környezetben. (Motyi lánya egy bájos,
cserfes tündér)(akár az anyja) :-). És fini volt a kávé!!!
Sajnos ez csak ilyen villámlátogatásra sikerült, remélem, lesz ez másképp is. De
a nap már lefele kullogott, és mi alig vártuk, hogy hazaérjünk,
lemossuk magunkról a port, ami szurkálva incselkedett velünk, a
cipőnkben is kezdett kényelmetlenné válni a beszivárgott homok. Otthon
újabb meglepetés várt, mert a mi gyerekeink is nagyon ügyesek voltak,
olyan tipp-topp dolgokat végeztek, hogy csak ámultunk , tátott szájjal.
Ha nem rángatna a Manó, bizony írnék még, de pápá, mennem kell.