Bee happy!

Szeretnék

Csak egy-két év … és mennyit öregedtem!

Csak egy-két év … és mennyit veszítettem!

Lehet, lélekben nemesebbé váltam,

s előhaladtam tán a tudományban,

hisz tudom, mikor uralkodott Péter,

és hogyan szól a sinus, tangens tétel,

vagy hol született Eötvös József báró,

és miről híres Vergilius Maro;

mi a vegyjele a vasnak és a kénnek,

s az erdők vadjai télen hogyan élnek,

melyik nemzetnek a gyarmata Cyprus,

lázas betegnek nem tesz jót a sok hús.

Tudom, mért járta meg Canossát Henrik,

és a turbinák haszna miben rejlik…

És mégis… Úgy szeretnék visszamenni,

és úgy szeretnék újra gyermek lenni!

Szeretnék úgy, mint egykor – nem is régen –

hinni a kedves, szép gyermekmesékben!

Hinni a nemes, igaz szív hatalmát,

s hogy érdem, jóság elnyeri jutalmát,

terem babér a küzdő hős fejére,

a szeretetnek szeretet a bére,

ki nem bánt senkit, azt nem bántja senki…

De jó is lenne kisgyereknek lenni!

 (1940)

“Budapesten hétfőn megpróbálták kilakoltatni otthonából az első
olyan családot, amely nem tudta törleszteni deviza alapú hiteleit, a
kilakoltatást azonban sikerült meghiúsítani társadalmi összefogással,
és fizikai kiállással a család mellett…
A családot a Vállalkozók
Érdekvédelmi Szövetségének (VÉSZ) határozott fellépésére hagyták
otthonukban. Az esemény úgy zajlott le, hogy a VÉSZ aktivistái
megjelentek az árverésen, ahol négy TV stáb, az MTI, az Ingatlan
Magazin internetes újság szintén jelen volt. A haszonleső spekulánsok
rendkívül ingerülten, és agresszíven reagáltak a VÉSZ és a sajtó
jelenlétére.
Botrányos jelenetek, lökdösődések történtek. A
végrehajtó el akarta küldeni a VÉSZ tagjait és a sajtó munkatársait, de
ők nem tágítottak az árverés nyilvánosságára hivatkozva. Ekkor a
végrehajtó felfüggesztette az árverezést, és kihívta a rendőrséget. A
rendőrség semmilyen bűncselekményt, vagy szabálysértést nem tudott
megállapítani.
A VÉSZ elnöke kifejtette, hogy a lakóterületeken
Gyorsreagálású Önvédelmi Zónákat (GyÖZ) kell szervezni, hogy az emberek
odafigyeljenek egymásra, s ha híre megy, hogy valahol kilakoltatást
akarnak végrehajtani, összefogjon 30-40-50 elszánt férfi, s kergesse el
azokat a felbérelt végrehajtókat, akik úgy próbálnak hasznot húzni
mások fizetésképtelenségéből, hogy kilakoltatják őket egyetlen
otthonukból – áll a VÉSZ közleményében.

[…]
Kérünk
mindenkit, ha tudomást szerez olyan családokról, akiket a kilakoltatás
fenyeget, minél hamarabb írjon a devizahitelesek@gmail.com címre, hogy
meg tudjuk szervezni a védelmet a kilakoltatás időpontjára.
A
Magyarok Szövetsége az elmúlt hónapokban egy külön csoportot hozott
létre a devizahitelesek segítésére. A munkáról és az eredményekről
hamarosan egy dokumentumfilm ad beszámolót.” forrás:
http://www.magyarokszovetsege.hu

 
Váci Mihály: És mi élünk !
 
Élni, élni, élni, élni…-élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!
 
Élni kell, mikor kimondják:-“Rák!”-“Gümőkór!”
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják:-“Létszámfeletti!”
Élni kell, ha sziszegik:”Már nem szeretlek!”
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál:-“Későn jöttél!”
Élni kell, ha hirdetik:-“Életfogytiglan!”
Élni kell, ha dob pergeti:-“Golyó által!”
Élni kell még, élni kell még pár óráig!
 
Élni kell, bár tudjuk jól,hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!
 
S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!
 
És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!
 
Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!

 Nos, itt vagyok végre!

Ha volt gép, idő nem akadt számomra, ha meg nem, akkor a gép vacakolt. Nos, hát az a lényeg, hogy köszönöm nagyon szépen a jókívánságokat mindenkinek, aki erre járt, és szólt, meg annak is, aki csöndben maradt.

Történések vannak. Mint írtam, beadtam az önéletrajzomat hétvégi melóra, már egy jó ideje. A helyi gazdaságosban még elvileg protekció is lett volna. Aztán csönd.

Közben a lányom is beregisztrált az egyik diákmelós oldalra( amit nem így hívnak), és másnap telefon, kérdés: menne-e a helyi szupermarketbe. Kicsilányom mondja, hogy naná. És még azon a héten kezdett.  Én meg dührohamot kaptam elsőre: b@sszus, egy ilyen “banya”, mint én, már nem is kell, mit szakértelem, több éves gyakorlat, jobb a diák, az nem érti, csak csinálja, vagy akármi. Persze, hogy örülök, hogy a lányomnak bejött, naná, hogy nem rá, nem miatta, csak maga a helyzet dühített, olyan volt, mint mikor 26 évesen melót kerestem, és azt mondták fiatalabbat keresnek…Mert én már nem  kellek, túl idős vagyok- vagy nem elég buta, vagy nem t’om. Na mindegy, elmúlt a dühöm, hisz csak a rendszerre haragudtam és a saját tehetelenségemre. Tehát elláttam mindenféle szakmai tanáccsal, és alig vártam, hogy hazaérjen. Tudtam, nagyon fáradt lesz. De lelkes. Pedig megkapta az “első napos kiképzést” pl, rakd ki, hmmm, inkább szedd le, rakd át emide, és társai.

Aztán húsvét. Kedvest megkértem segítsen odébb tenni ezt-azt, meg, hogy ásni kéne egy gödröcskét, hogy abból komposztáló legyen. NNa, kiment, nekiállt ásni – kb. 10 perc, mentem én is, hát mi fogad? – egyik kezével az ásóra támaszkodva, kínosra torzult fejjel tapogatja a derekát. Igen, igazad van, szegénynek beállt, azóta itthon fekszik, kenem, masszírozom, ő haldoklik, én néha üvöltenék…Már kezdek türelmetlen lenni. Főleg, ha egyik percben tud mozdulni, aztán, ha látja, hogy látjuk, lassított filmeffektus…Kiül pletyizni a szomszéddal de ágyba kéri a kaját…Ja és Manóval megy vita, hogy távirányító, és ne ülj ide, ne ezt, ne azt, ne…ÁÁÁÁÁ-ez én voltam, bocs.

 Manóról most viszont csupa jót tudok írni. Szedi ezt az algás kiegészítőt, nem tudom ettől-e , vagy csak a nyárias tavasz, vagy pont olyan a hangulata, de kis ügyeske. Jókat sétálunk, egyedül is kijön, elmegy a kapuig, kinéz, visszajön, leül mellém, amíg kapirgálok, és kiröhögi a szomszéd kutyát, és labdázunk, fintorog a virágillatokra és rajzol, zsírkrétával, és egyedül is megfogja (végre) a ceruzát, és képfelismerés, és betűk, számok, szavak. Egyre több minden szeret, és akar, és szót fogad. És van, hogy ügyesen ül az asztalánál és eszik. És néha, ha elég gyors vagyok, akkor elkapom a puszit is :-). Tehát csudajó. A hisztik ritkábbak, csak ez a budidolog nem akar beindulni…De nem vagyok türelmetlen, tudom, kis lépések…-(ezt mondogatom magamnak mantraként, amikor már türelmetelen vagyok 🙂 ) (Ja, jó gyakran mondom mostanába)

Házunk környéke csuda szép. Élethimnuszt zsonganak a gyümölcsfák, játékosan virítanak a tulipánok, nárciszok, a hajnalt vídám füttyel köszöntik a legújabb kis lakóim, mert idén tényleg fészket rakott nálunk egy kis madár pár. És kibújt a retek, a hagyma, virágzik az eper. Ha már nagyon elegem van a nyűgjeimből, kimegyek, körbejárok, megnézegetem, rájövök, hogy mindennek ellenére, a növények, fák teszik a dolgukat, az élet utat tőr magának. Ez szép és jó. Mit is lógatom én az orrom??? 🙂

Legyen szép napotok!

 A mesét
majdnem Ádámtól és Évától indítom. 13 évvel ezelőtt, mikor még Párom
főnőkénél laktunk, ott volt egy tündéri kis szomszédbácsink. Szemmel
láthatólag, nem volt már fiatal, de szellemileg és fizikailag is
döbbenetes formában volt. Hatalmas telke volt, sőt mint utóbb
megtudtuk, régen az övé volt majdnem a fél utca, úgy parcellázta és
adogatta el az évek  múlásával. Szóval csak azt szerettem volna
elmesélni erről a derék emberről, hogy a hatalmas telke olyan rendezett
volt, hogy csuda. Hajnalban megjött a kis motorjával ( amúgy Pesten
lakott ) és ásott, ültetett, szőlőt metszett, kötözött, gyümölcsfákat
permetezett. Tudta és szerette amit csinált. Mint most  kiderült,
akkor, mikor mindenki nagy rémületére, felmászott szüretelni a
körtefára, akkor már 88 éves éves volt. Nem mellesleg, szellemileg
teljesen ép, nagyon okos, kedves, mosolygós és szívélyes bácsika volt.
Nagyon szerettük.

Most
hétvégén, az ő fia -ma már ő is nyugdíjas- kérésére indultunk el Zala
fele. Ott vett egy telkecskét, segíteni kéne, nagy autóval kivinni a
bútorokat, szerszámokat.

Az
útról nem sokat mesélek most, hisz sokáig pályán száguldoztunk, csak
úgy kukucskáltam ide-oda, gólyát lestem, meg fácánokat, sólymokat, és
egyéb madarakat, sajnos, nem ismerem őket eléggé, hogy elmesélhetném,
kik is voltak ők.

Beszélgettünk
Kedvessel, nevetgéltünk. Úgy látom, Kedves is nagyon rákapott az ilyen
kettesben utazásra, hiszen ilyenkor tudunk úgy viselkedni, mintha ismét
gondtalan huszonévesek lennénk, csak egymásra és az útra figyelünk,
barátként beszélgetünk, nő és férfiként játsszuk az örök, incselkedős, szavakkal fogócskázó játékot.
Határozottan jót tesz egy-egy ilyen világgá menés. Könnyebb lélekkel,
erősebben jövünk haza, mert útközben kiszórjuk a gondok közénk fúrt
ékjeit.

Az
út, mely ismét átvitt minket párom kedvenc völgyhídján szelíd lankák,
vidám dombocskák, megművelt földek, rendezett házak, udvarok mentén haladva Kehidakustány fele görbült. A
település neve is tetszett, rémlett, hogy hallottam már a helyről, és
valóban, lassan beugrott: hisz itt meleg gyógyvizek vannak, meg
élményfürdő, és wellnes-hotel. Igen, kedves olvasó, ilyen kis gyarló,
reklámközpontú, agymosott lettem én is. Agyam elraktározta az az infót,
amit a média csöpögtetett bele észrevétlenül. Itthon utánanéztem, van-e
más nevezetessége, nanáhogy, hisz a Deák-kúriáról illene tudni. Mondjuk
ez az agyalgatás elég hiábavalónak bizonyult, lévén, hogy mi nem is
tudtuk konkrétan a végcélt (esély se lett volna bámészkodni), csak
követtük az előttünk haladó autót, amiben a fentebb említett szomszéd
bácsika fiáék ültek.

Egyszer
csak megállt az út szélén, miközben én a fák alatt színeskedő
virágszőnyeget csodáltam. Megbeszélte velünk, hogy az út neheze ezután
jön, de ez csak egy rövid
szakasz, már közelbe járunk. És csak mentünk utána, ámuldozva,
(ÚÚÚristen!lemegyünk a térképről, -rémüldözött Kedves) Alig járt utakra
kanyarodtunk. Látszik, hogy az út amolyan kényszer szülte megoldás. Egy
elég meredek oldalba volt beleerőltetve. A kocsi épphogy elfért, halkan
imádkoztunk, hogy ne akarjon szembe jönni senki.  A domboldalba
belevájt út mentén, egyik oldalban embermagasan  ott meztelenkedett a fák
gyökere, amik könyörtelenül le lett vágva, mintha csak metszetet
szerettek volna készíteni, és a lejtőbe csak úgy belederékszögelték ezt
a sávot.  Másik felén meredeken szaladt tovább lefele a sűrű növényzettel benőtt oldal,
mintha örült volna, hogy lám, ő épphogy megmenekült. Persze, az élet
mindenhol utat tőr magának, gyönyörű ibolyák, vadkankalinok,
százszorszépek virítottak a harsány zöld fű között. Felettünk, kissé vészjóslóan átborult a fák koronája. Szép volt és ijesztő, kissé elvarázsolt erdő érzetét
keltette. Meredeken kapaszkodtunk hát fölfele, ezen a keskeny, szokatlan
terepen, és valóban, hirtelen, kis házacskák bukkantak fel, csak úgy,
szellősen egymás közelében, kerítés és egyéb cifraság nélkül. Alig hagytunk el néhányat, már be is kanyarodott vezetőnk egy kedves, aprócska kis parasztház mellé. 

A
kocsiból kiszállva olyan balzsamos levegő fogadott, hogy azt el se
mondhatom, frissesség, virágillat, nyugalom fonta körbe elgémberedett kis
csapatunkat.  A házacska nem volt nagy, három kis helységből áll,
gyönyörű fa menyezettel, fehérre meszelt, vastag, tapasztott falakkal,
kis, kerek szellőzőkkel, rácsos ablakokkal mintha barátságosan kacsintana a betévedőre. A
környék? Álomszép. Bal oldalon erdő, a telek hatalmas, szántóval,
kiskerttel, bogyós gyümölcsökkel, virágokkal a ház közelében, azután
meredeken fel egy nagy szőlős, aztán kis lapály, majd gyümölcsös, Móra
Ferenc szóló szőlője, beszélő barackja sem hiszem hogy hiányozna a
rengeteg féle, fajtájú gondozott fácska közül. Utána ismét meredeken szőlő szalad felfele, szépen kikötözött sorba-rendezetten, fel a domboldal tetejéig, ott pihenő pad, diófa, még egy sor barackfa, egy fiatal fenyőültetvény és, hogy ne kényelmesedjen el az ember, még egy “kis” szőlő átszalad a domb túloldalára. 

Hát ide érdemes volt eljönni, bár ekkora telket én még nem láttam. Szó, ami szó, én nem merném megvenni. Az is tény, hogy fogalmam se lenne mivel mit kell csinálni, ügyes vezető és sok idő kéne azt hiszem, hogy méltón
folytassam ezt a munkát. Tehát szájtátva, és nagyon lihegve bámultam.
Aztán a dombtetőre érve körbelegeltettem a szemem. Erdő, mező,
gyümölcsösök, szőlősök, és hangyaként szorgoskodó emberek. Fű, fa,
virág, nyugalom, béke és szorgalom volt mindenfele . Mondanám azt is,
hogy csönd, de nem mondhatom, a madarak kedvesen szórakoztatták
társukat, önmagukat és minket. Mert villany nincs. Mindenkinek van
generátora, ha mégis, nagyon kellene. Kipakoltuk hát a hozott dolgokat,
közben asztalt terítettünk, és engedtünk a szívélyes kínálgatásnak,
falatoztunk egy keveset.  Cserébe szerettünk volna mi is kicsit
segíteni, jó volt itt maradni egy kicsit. Így belekontárkodtunk. A
szőlő meg lett metszve, csak a venyigéket kellett elhordani, ezt
bevállaltuk, addig ők nekiestek a gyümölcsfák metszésének, és a
permetezéssel is aznap szerettek volna végezni. Hadd ne mondjam, sűrű
lett a levegő, a meredekhez nem  szokott, nikotinnal telerakott tüdőnk
tiltakozott, és a lábaink is meg-megremegtek. Nevetségesen gyengének
éreztük magunkat. Igaz igyekeztünk leplezni, mert milyen már, hogy ezek
a fiatal nyámnyila városiak csak lihegni képesek? A nap melegen
simogatott, mi jókat nevetgélve, bukdácsolva tettük a dolgunkat.
Fárasztó volt a le-felmászkálás, de élveztük. Szép ez a zalai táj, és
azt hiszem, ha úgy adódik, szívesen jövünk ide máskor is. Közben már a
bevállalt munkánk vége fele jártunk, mikor a házigazdáékhoz vendégek
érkeztek. Így nem is volt olyan cserbenhagyásizű a távozásunk.
Hazaindulva azt boncolgattuk, hogy milyen jó egy telek, csak persze,
nem ilyen messze, nem ilyen nagy, hogy milyen szorgalmas és bátor
emberek a vendéglátóink, és szép az élet.

Hogy legyen hab a tortára,
meglátogattuk hazafele Motyit is, Aki nagyon kedvesen felhívta ezt a
két poros, piszkos, szomjas vándort a lakására. Párom is elkortyolta a
negyedik kávéját, bár ő csak egyet szokott inni, és láthatóan percek
alatt feloldódott az idegen környezetben. (Motyi lánya egy bájos,
cserfes tündér)(akár az anyja) :-). És fini volt a kávé!!!

Sajnos ez csak ilyen villámlátogatásra sikerült, remélem, lesz ez másképp is. De
a nap már lefele kullogott, és mi alig vártuk, hogy hazaérjünk,
lemossuk magunkról a port, ami szurkálva incselkedett velünk, a
cipőnkben is kezdett kényelmetlenné válni a beszivárgott homok. Otthon
újabb meglepetés várt, mert a mi gyerekeink is nagyon ügyesek voltak,
olyan tipp-topp dolgokat végeztek, hogy csak ámultunk , tátott szájjal.

Ha nem rángatna a Manó, bizony írnék még, de pápá, mennem kell.

 Zalaszentgrót fele vezető is szép az út, de ott a helyszín valami csoda. És idén először az ottani nap sütött meg jó alaposan. Tegnap megtanultam, hogy a Kedves, nagyon komoly fejjel tud félrevezetni 🙂 A történtek után soha nem hiszem el neki, hogy nem ismer egy olyan várost, mint pl .Székesfehérvár.Csak 5-10 méterenként szólalt meg, hogy : ezt a kutat mi csináltuk, itt is voltunk megszállva, ide jártunk kajálni, oda meg inni…És ezek előtt eljátszotta, hogy, jajjj, azt se tudja, hol kell lekanyarodni a pályáról. Hrrrr…:-).De élvezte, ha kicsit kérleltem,és hízelegtem. Csudajó napunk volt. És bónusz!!! most már ő se panaszkodhat, hogy nem ismeri Motyit és csupamosoly lányát. :-))))). 

Csudaügyes gyerekeim vannak, a lányom tud rendet tenni, kertben ásni, Manót sétáltatni, dagadót sütőbe rakni, jó ropogósra sütni. Fiam szuperül feljavította a faház viharvert ajtaját. Elmenni szuper, hazajönni még jobb. Amúgy meg meredek domboldalon terem ám a szőlő . 🙂 Azt hiszem, javítandó a kondícióm, alig tudok lihegés nélkül felmászni a venyigéért. :-). Na, pá megyek dugni.( hagymát a földbe :-))) ).

Holnap jön a részletes. puszi.

 Kedves Nagymami, Lily! Tudom, szentimentális liba vagyok, de vállalom, szóval, köszi, annyira kedvesek vagytok.

Aztán úgy elagyaltam. Milyen lenne bekerülni a farkasok közé? Vajon mennyit érne ott egy, tényleg független vélemény? (mondjuk a saját képviselőinkre gondoltam elsősorban, az eu még ennél is nagyobb falat) Mondjuk kellene fenntartani egy helyet, ahol jelentkezhetnének civilek, és azok közül sorsolnának.

Mit tudna tenni 1 olyan, aki nem érintett a köreikben? Persze, én is láttam az Eddie Murphy-s filmet. Csakhogy, az olyan szép, cukormázas, nagy ámerikai mese.
Vajon megmaradhatna ilyen helyzetben bárki is pártatlan – van-e olyan egyáltalán? Mert hallottuk, hogy ugye, még a szentek keze is maguk fele hajlik. Mert vagyok pölö én. Gyerekes anya, ráadásul, Manó által egy szűkebb, de annál problémásabb csoport tagja. Kizárt, hogy ne ezt próbálnám helyrerakni először. Tehát ugye, elfogult. Mekkora kompromisszumokra lennék hajlandó ezért? – nem tudhatom. Mert így, tét nélkül, mondhatnék most bármit, de ott, komoly téttel mennyire lennék hajlítható, meggyőzhető, megvehető? Akarva, vagy akaratlan, tudatosan, vagy jóhiszeműen.Vagy, ha, csodák csodájára, tegyük fel, egyenes gerinccel, szembeszállhatnék mindazzal, amit most is helytelennek, embertelennek tartok. Meddig mehetnék el, érne-e bármit a szavam. Hagynának-e?

Valahogy a Rokonok c.könyv tolakodik be a szemem elé. Mikor jönne el az a reggel, hogy már nem tudok belenézni a tükörbe, vagy  a gyerekem szemébe?

Mert, még a kis életünkben is annyi, de annyi kompromisszumot kötünk, ilyen, vagy olyan címkével. Hányszor átléptem mar önmagamon ( és most mindegy, mit mondok, miért). Hányszor fordult elő, hogy némelyik döntésemet összeszorított foggal hoztam meg, miközben hiába tiltakozott ellene teljes mivoltom, mégsem dönthettem másként, mert…mindig van egy mert. Még akkor is, ha nem önös érdekről van szó, még akkor is, ha valakinek az érdeke így kívánta, és ez felülírta mindazt, amit én éreztem, gondoltam – ha igazán szabad lennék…de nem vagyok, nem is lehetek. Minden embernek van kötődése. Ami meghatározó, vagy fontosabb adott helyzetben. Legyen az szülő, vagy gyermek…vagy társ, családi béke, rokon, barát….sorolhatnám, mikor mi  és miért. Nevezhetjük gyávaságnak is, elképzelhető, hogy volt az is. Vagy butaság, netán naivság. Mindegy mit és merre ragozunk, ha őszinték vagyunk, bizony hoztunk rengeteg rossz döntést már, és nem kizárt, hogy lesz is ilyen. Tudnánk-e okosak lenni, ha egy ország, egy nemzet sorsáról kéne dönteni? Lenne-e elég erőnk? Lehetőségünk? Tudnánk-e egyetlen fecskeként tavaszt varázsolni? vagy csak birkaként lesnénk, mikor, honnan, melyik farkas mar belénk? Vagy farkasbőrbe bújnánk? netán elhinnénk, hogy farkassá váltunk mi magunk is?

Azt hiszem nem lenne könnyű. Talán túl nagy falat. Még szerencse, hogy nem fenyeget a veszélye. 🙂

 No, ugye, mégiscsak érdemes kicsit siránkozni, mert előbb-utóbb csak meg lesz, amit kívánunk, csak jót kell kívánni. Tehát kívántuk, hogy legyen tavasz, és lőn :-).

Igen, Motyikám, itt is süt a nap! És virulni kezdtek a virágok, szépen sorban bontogatják szirmaikat. Aminek nagyon örülök, azok az ibolyáim, tavaly óta remekül elszaporodtak. A jácintjaim most kezdenek nyílni, a nárciszok még kissé kéretik magukat.

Jelentem, sikerült végeznem az ablakpucoválással is , már szépen kilátni rajta, sőt elkezdtem ásni a kertben is. Igaz, titokban reméltem, hogy esetleg rálelek valami kis eldugott kincsesládára, de vagy az a baj, hogy nem értem a dolgom a végére, vagy csupán annyi a hiba, hogy nem is rejettem el semmit, főleg kincset nem.

Azokat ugyanis máshol őrzöm, ezért nem tudom zaciba adni sem 🙂 . De talán jobb, így a mienk marad. Nos, ásásra visszatérve, tulajdonosa lettem 3 codálatos vízholyagnak 🙁 , hiába, na, nem szoktam, és egyébként is, elmúlik. De már néhány ágyásnak való hely várja türelmesen a lakóit. Én meg a postást. Illetve a pénzem, mert a postás az jön, de mindig ilyen nem kért, sárga, bosszantó papírokat hoz csupán, időnként kiegészítve remekül égő (begyújtáshoz kell) reklámújságokkal, amiket jól megnézünk, mit nem veszünk csatakiáltással :-).

Jaj, jut eszembe, jelentkeznem kellene eu képviselőnek! Hallottátok, lehet pályázni egy hónapra? :-). De élvezném a családomat, ha közölném velük, hogy pá, meg pussz, én repülök, jövő hónapban jövök.
Na jó, csak viccelek. Most Manóval vagyok jól elfoglalva – milyen változás,nem?  – próbálunk kötelező:  egyedül, szépen eszel, üldögélsz a vécén, és igenis, sétálunk progikat napirendbe beiktatva, rendszeressé tenni. . Vagy legalább a teraszon játszunk, na, mert van, mikor nem megy ez a séta projekt, még a lépcső aljáig sem. És mindennap adott órában elővesszük a papírt, a ceruzát, a zsírkrétát, és ha nem is rajzol velem, de játsszuk, hogy ketten firkantunk, meg hogy kék, sárga, zöld. Meg képek, formák. Nem mintha eddig nem ez lett volna, csak most szeretném ezeket olyan napirendszerűvé tenni. Jajj, nektek nem is mondtam, a kis hercegnő, aki évek óta üvöltött még a fésű látványától is( meg a sampontól, hajszárítótól), múlt héten titokban egyedül fésülni kezdte a haját, és még mórikálta is hozzá magát,olyan nőcisen. Persze, csak addig, amig észre nem vette, hogy észrevettük. Ja, és már sikerült elkapnom a cuppogott puszikból is néhányat- vagy valóban ő adta? :-). 

Tehát az élet szép, és itt a tavasz! puszi mindenkinek:-).