Sziasztok!
Nem ám a nagy melózás miatt, inkább a géphiány az oka, hogy
eltüntem, csak olvasni jártam, igaz, volt, hogy egy post közben is
lefagyott a drágánk.
Így csöndben maradtam. Pedig írni szerettem volna erről az átkozott
feszülésről amivel küzdöttem. Nem lett volna semmi baj, minden szépen
is mehetett volna…csak én nem jól működöm. Tudja-e valaki, hogyan
lehet ezt a”jaj, elrontom, tökéletesnek kell lennem-féle hozáállást leküzdeni? Mit kell kezdeni egy nagyra nőtt megfelelési kényszerrel?
Közben egyértelmű, hogy minél inkább görcsölök, annál nehezebb
minden. Az eszem tudja. Sőt azt is, hogy nem dől a világ, ha néha
tévedek, akkor se, ha nem szeretnek, de hiába minden, kezem kocsonyát
játszik, lélegezni is szinte elfelejtek a nagy buzgalmamban. Tudom,
légzésterápia. Tudatosan lenyugtatom magam, és egyenletesen lélegezve
teszem a dolgom, …csak jön a főnök és már süllyedek is vissza a
kocsonyalétbe. Ha tudnátok ,hogy utálom ezt magamban!
Gyermekkori hozadékom ez az egész, anyu szavait visszhangozzák a lelkem:” Menj innen, mert elrontod”.
Pedig nem bántani a akart, csak kímélni. És egész kicsi koromtól
tudtam, hogy ha nem úgy teszem a dolgom, ahogy elvárják tőlem, akkor
vége, nem szeretnek tovább. Megtanultam kedves lenni, mosolygós ( kínomban is vigyorgok), udvarias, szerethető. Csak a kis ember bennem mindig remegett, hogy ha elrontod, vége.
Aztán Mártinál olvastam a rajzolásról, pont aznap, mikor kicsivel
előtte mi is Manóval azt játszottuk, hogy nézd, karika, így készül a
napocska..Eszembe jutottak a gyermekkorom rajzai. A kézügyességem
csapnivaló volt. Még álmodni se mertem, nemhogy alkotni, húztam
girbe-gurba vonalaimat, amik erőtlenek és remegősek voltak, vagy szinte
belevésődtek, papírt lyukasztva.” Nem jó, így kell!: jobboldalra a ház, mellé a fa. Hogy áll az a kémény???”-
és anyu elővett új lapot, és lerajzolta, szépen, hibátlanul.- Azon
gondolkodtam, vajon, hányszor követtem el én is ezt a hibát a
sajátjaimmal? mert úgy gondolom, hiba ezt így. Mondjuk nekem tetszettek
a kajla kutyák, a csámpás kerítések is. Remélem, csak azt mutattam
nekik, hogy lehet másképp is. Ami nem feltétlenül jobb, csak más.
Nevetséges, hogy ilyen messzire megyek visza. Nem is akarom őt
hibáztatni, csak így kezdődött el. Ki kellett volna már rég dolgoznom
magamból. Néha úgy érzem, hogy sikerült. Magabiztos és határozott
vagyok többnyire. Komoly dolgokkal, spontán helyzetekben jól
feltalálom magam. Aztán jönnek időnként olyan pitibb kis helyzetek,
amikor előbújik ez az egész. Vicces-többnyire olyankor, mikor a tét nem
is igazán számít, szinte nincs is, csupán valami személyes érintettség,
hogy nem akarok csalódást okozni.. És végem. Már nem érett nő vagyok,
hanem egy remegő kicsilány, aki sápadtra szorongja magát. Az a kis félős, aki még azelőtt voltam.
Mert volt egy törés. A nemszeretnek-érzés túlnőtt rajtam. Mind a 16
évemen. A rámvetített sötétben egyszer csak rámtalált egy érzés: nem jó
ez így. Nagy csalódások ideje volt. Mindenki magamra hagyott. (bár most,
újragondolva, apum nem, csak ő csöndben volt). Hibáztam. És elfordultak
tőlem. Mármint anyum, nővérem. Rögtön utána a barátaimról kiderült,
hogy csak én hittem annak őket. És a felnőtt világ kegyetlensége-bürokráciája egyetlen pofonnal pontot tett.
Három-négy különböző történet ugyanazzal a végkicsengéssel: nem kellek. Nincs értelme ennek, csak gond vagyok, nyűg mindenki nyakán. Azt
hittem, okosabb, ha távozom közülük. Gyógyszerek voltak bőven, megírtam
a búcsúleveleket. És jött három nap, amikor az eszem működött, de a
testem nem engedelmeskedett.
Csak ebből jöjjek ki!-könyörögtem magamnak, némán. Onnan már a magam
útját kezdtem keresni, már nem számított annyira, hogy ki mit gondol.
Valahogy olyan Vukosan mentem neki a világnak:” Ha nem szeretsz, hát én szeretlek, s ha én szeretlek, jóóól vigyázzz!!!!”
De a lelkem mélyén megbúvó kis remegő is túlélt. Ő az, aki néha
visszakopog, bár tudja, hogy haragszom rá. Lehet békét kéne kötnöm vele?
A Jákob lajtorjáját Jókai Annától akkoriban olvastam először. Azóta
szerettem volna magaménak tudni. Nemrég, mikor csajos napot tartottunk,
a tali előtt rámintegetett a kedvenc boltom polcáról, tudtam, itt az
ideje, meg kell vennem és újraolvasnom, azt az idézetet, ami anno
beégett a lelkembe, azt helyre kell tennem, talán nyugtom lesz. Aztán
hazahoztam, belelapoztam és letettem. Nem volt rá megfelelő hangulatom.
Most, hogy ismét átéltem, amit nem szeretek, most kikeresem, és
bemásolom ide.
Így, hogy kiírtam, talán könnyebb lesz a békekötés is.