Hajnal négykor indultunk útnak. Az éjszaka sötét volt, hűvös, az ég tiszta, ragyogó csillagokkal bőséggel teleszórt. A kilométerek gyorsan koptak alólunk, csak Kedves volt kissé csalódott, hogy egy óra elmúltával is olyan a sötétség, mintha megállt volna az idő (persze, máskor egy órával később indul). Aztán szép lassan kezdtek fogyatkozni, halványulni az égi lámpáskák, mint házibuli hajnalán a csendesen aludni lopózok, egyik a másik után húzta be ágya előtt a függönyt.
A hajnal, mint szerelmes nő, lassú,elégedett mozdulatokkal nyújtózott, sötét pongyolája alig észrevehetően csusszant le gömbölyű válláról.
Mi halkan beszélgettünk közben, mintha attól félnénk, megtörjük a varázst, ha hangoskodunk. A színek és fények valami összehasonlíthatatlan csodával törtek elő, nem tudni honnan és a perc is megfoghatatlan volt, hogy mikor, csak keveredtek, bugyogtak körülöttünk, és meseszerűvé tették az egész síkságot maguk körül. A látvány megkoronázását persze maga a nap megjelenése és kiteljesedése jelentette, hisz alig kukucskált ránk, odamosolygott csupán és máris egy lélegzetállító szaltóval feljebb ugrott és hatalmassá nőtte ki magát. Kedves rá is szólt, “No, no vigyázz, te, kiesel a helyedről” .
A forgalom szépen, lassan mutatta, hogy egyre többen ébredtek fel és indultak szorgalmas hangyaéletük újabb útjára, Kedves ámult is, hova mennek, sietnek ezek?, hisz szombat reggel van, pihenniük kéne. Aztán láttuk, volt aki gyárkapun tolta be a biciklit, volt aki még zárt üzlet hátsó bejáratához igyekezett, és olyan is akadt, aki nekitámaszkodott a falnak, és várta, hogy nyisson a kiskocsma. És volt, aki hozzánk hasonlóan, csak úgy tovaszáguldott valamerre.
Határon éppencsak túlérve, a hegyek álmosan köszöntöttek. Erdeinek lombját már a pajkos ősz elkezdte átmaszatolni, most még óvatosan, alig itt -ott egy -egy bátortalan ecsetvonással, itt egy aranysárga, ott egy rőtvörös , vagy kicsit barna. Mintha még attól félne, hogy rácsap valaki a kezére, ha elrontja nyár komoly munkáját. Vagy csak most keveri színeit, még nem biztos benne, hogy olyan lesz, amilyennek ő szeretné. A köd először csak épp rákönyökölt a magasabb ormokra, onnan figyelte a nyüzsgést, de azt hiszem, elég unalmas látványt nyújthattunk, mert hamar elunta és szépen elfeküdt, végigomlott a hegygerinceken, mint puha pamlagon.
Én nagyon szeretek arra fele utazni. A visszaérkezés, a visszafogadás évezredes rituáléja zajlik le minden alkalommal. És én, mint a tékozló fiú, kissé lehajtom fejem.
Nem szégyenkezve, mert csupán az utamat jártam eddig (ha jól, ha rosszul), hanem hálából, hogy mindennek ellenére, feltétel nélkül itt hazavárnak engem.
Igaz, emberi, élő szóval egyre kevesebben köszöntenek, az itteni, nekemkedves emberek fogyatkoznak, és elköltöznek, szaporodnak a fejfák és kopjafák.
(folyt. köv.)