Elteltek az ünnepek, most már itt az új év, meg az új feladatok.
(nincs mindenikhez kedvem)
Inkább mesélek nektek arról, hogy zajlottak a dolgok erre felénk. Karácsony reggelén korán keltem, feltettem főni a töltött káposztát, és közben még tettem-vettem, megsütöttem ezt, megfőztem azt, és már mehettem is dolgozni. Meséltem nektek, mennyire szeretek bemenni? Mindig az utolsó négy óra az én időm, addigra minden kollégám kellően fáradt és annnyira örülnek nekem (meg annak, hogy lassan vége a melónak, meg nincs már gondjuk a pénztárra), hogy mindenki ujjong, ha meglát, és fülig ér a szája. Nagyon jó így kezdeni a munkát!
Ami a karifát illeti- nos ídén volt életünk azt hiszem, legapróbb fácskája. Idén nem Kedves vette, hanem a Nagyfiam. Szép formás kis fácska volt, de a hangsúly mindenképpen a kis -re esett. Persze, így meg magasra raktuk, hogy szépen érvényesüljön. Reménykedtem, hogy gyerekeset játszhatok, és most először, oly sok év után arra megyek haza, hogy vár a kész csoda. Na, neeem, azért az élet nem ilyen egyszerű, megvártak. És elkezdtük együtt, mi négyen, díszbe öltöztetni. Kikerestem az apróbb díszeket és “pálya széléről” irányítottam. Manó néha kikandikált és megnézte mit művelünk, mert közben mindenen jókat nevettünk.
(Mondjuk az, azt hiszem, külön postot érdemelne, hogy mit is gondol egy ilyen tisztaszemű kisgyerek a mi világunkról, a szokásainkról, amivel remegőkezűvé tudjuk idegelni magunkat. Azt hiszem, gyorsan sütnénk le a szemünket, és volna miért elforduljunk álcázva szégyentől piruló arcunkat.)
Nos, mondom, hogy oda fel, ezeket a pirosakat tegyétek-és a család rakja-rakosgatja a piros díszeket. Manó hirtelen kiszalad a szobából, és huncut mosollyal kihozta a tesója által kiürített energiaital piros dobozát, és pimasz vigyorral nyújtogatta, hogy ezt is oda fel. No, családomat sem kell félteni, naná, hogy végig, ünnepek alatt ott díszelgett a karidíszek között az a doboz, amire rá van írva, hogy HELL.
Hát ilyen az élet mifelénk, nem csak angyalt, hanem poklot is akasztunk :-))).