Sejtettem
én, hogy nem lesz egy könnyű menet, volt is bennem görcs bőven. Mert
ugye, van egy csomó elvárás és szokás meg hagyomány. (amiket nem is
ismerek eléggé) Olyan szép lenne, leülni körbe és megbeszélni, kinek mi
a legszebb közös emléke a távozóval. És áldani őt mindazért, amit tőle
kaphattunk, és elfogadni azt, hogy ő menni akart, és lám, sors
kegyeltje, úgy záródott élete, ahogy ő szerette volna, mert “ennek a
motornak már ideje megállni”, mondogatta ő már hónapok óta, meg hogy
“ott a helyem anyád mellett”. És úgy viselkedni, ahogy ő is szerette,
ha maga körül viselkednek, és nem nagy cécót csinálni merev
szabályokkal. Hogyha még visszanéz, érezze jól magát. (és nem hiszek a túljátszott mutatványokban, nálam a fájdalom, a gyász belső, intim dolog, hosszú és csöndes folyamat)
Na, persze, hogy nem erről szólnak a temetések- engem inkább ne temessetek!!!(hamvasszatok, szórjatok a Marosba)
Aztán meg elkövettem egy jó nagy szarvashibát, mert nem tudtam, amit tudni illik, nem voltam gondolatolvasó sem, sőt, még elég józan sem, sőt, inkább önző, nem gondoltam másra, csak úgy elvoltam magamban, kedves unokaöcsémmel, és magára hagytam a nővéremet. Nnna, majdnem örök-harag lett ebből a temetés előtt 3 órával. Nem győztem bocsánatot kérni…
Szégyellem, lehetett volna több eszem, na.
És persze ez még nem is volt elég, jöttek alig látott rokonok, akik szintén a nővéremet találták meg, és őt vádolták buta, alaptalan koholmányokkal, miközben, engem ölelgettek, és együttérzően bántak velem. Én meg nem vettem észre azt se, hogy neki mit susmogtak ezek a dögkeselyűk. Ez se volt elég .
Következett a pap, aki elkezdte mesélni nekünk, hogy egy
asszony hozzámegy egy férfihoz, aki meghal magtalanul, és ő hozzámegy a
testvéréhez, és …így tovább, hozzámegy mind a 7 testvérhez, és azok
mind meghalnak utód nélkül, és az asszony a túlvilágon kinek lesz a
felesége???? Soha papra nem néztem gyilkos indulattal, de most már ezen
is túl vagyok. Nem sok hiányzott, hogy odalépjek és elmagyarázzam neki,
hogy valamit eltévesztett, legyen szíves az apámat búcsúztassa. Mert a feltámadás szentségét akarta a szerencsétlen kihámozni ebből
a történetből, de már emlegetett gyilkosokat, áldozatokat és
öngyilkosokat is, csak apámról nem esett szó. Illetve aztán egy
mondatban igen, mikor elmondta, hogy volt neki gyereke, meg unokái, és
egyéb rokonságai is, akik, bár most fájó szívvel itt állunk (ez csak
látszat volt, mert valójában már régen odafagytunk),de vigasztaljon bennünket a feltámadás. Imádkozzunk híveim…
(apám is lecsapta volna, azt hiszem)
Utána a tükörjég úton felkísértük a sírhoz, ahol remegő féltéssel néztük, hogy emelik át más sírokon, hogy csúsznak, egyensúlyoznak vele. Azt hiszem itt volt egy perc, amikor mindannyian csöndesen, együttfohászkodtunk – csak el ejtsék…
Aztán a jeges rögök dübörgése lezárta annak a lehetőségét, hogy még egyszer megsimogassuk, átöleljük.
Béke veled, és mindenkivel...
Mert a béke jó.
(ennél csak hazaérkezni jobb)