A Nárcisz Elv
Többször is felhívott a lányom: „Anya,
látnod kell a nárciszokat, mielőtt elvirágzanak.” El akartam menni, de
Lagunából Lake Arrowheadig két órát kellet volna vezetnem. Csak az
oda-vissza útra ráment volna majdnem az egész nap – és az igazság az,
hogy a következő hétig nem volt egyetlen szabad napom sem.
“Jövő kedden megnézem” – ígértem meg
neki vonakodva, miután harmadszor hívott. Eljött a kedd, esős és hideg
volt. De mivel megígértem, elindultam, és végigmentem a 91-es úton,
aztán rámentem a 215-ös autópályára, majd onnan a 18-as útra egészen a
hegyi útig. Ott elindultam felfelé a hegyen. A hegycsúcsokat nem
lehetett látni a rájuk ereszkedő felhőktől, alig mentem néhány
kilométert és az utat sűrű, nedves, szürke ködtakaró fedte. Annyira le
kellett lassítanom, hogy szinte csak lépésben haladtam…a szívem hevesen
vert. A hegy teteje felé egyre keskenyebbé és kanyargósabbá vált az út.
Miközben csiga tempóban vettem a
kanyarokat, azon imádkoztam, hogy csak elérjek a Blue Jay leágazóig, ami
azt jelentené, hogy megérkeztem. Amikor végre beléptem Carolyn házába
és átöleltem az unokáimat, így szóltam: “Felejtsd el a nárciszokat,
Carolyn! Nem lehet a ködtől látni az utat, és rajtad és az unokáimon
kívül Édesem semmit sem akarok annyira látni, hogy akár egy centit is
megtegyek ezen az úton!”.
A lányom kedvesen rám mosolygott „ Mi mindig ezen járunk, anya.” – mondta.
„Hát engem ugyan ki nem viszel erre az
útra addig, amíg el nem oszlik a köd, és akkor rögtön el is indulok
hazafelé!” – válaszoltam.
“Pedig azt reméltem, hogy elviszel az
autószerelőhöz, hogy hazahozhassam a kocsimat. Épp most hívott a
szerelő, rendbe hozták a motort.” – felelte.
“Milyen messze van?” – kérdeztem kétkedve.
„Csak néhány saroknyira.” – vágta rá boldogan.
Szóval beültettük a gyerekeket az én
autómba, becsatoltuk őket és elindultunk. „Majd én vezetek” – ajánlotta
fel Carolyn. „Én már hozzászoktam.” Beszálltunk, ő vezetett. Néhány perc
múlva már ott is voltunk a világ peremén kanyargó úton felfelé a
hegyen.
„Hová megyünk?” – kiáltottam idegesen, amikor megláttam, hogy ismét a ködös úton vagyunk. „Ez az út nem is a műhelyhez vezet!”
“Kerülő úton megyünk oda,” – mosolygott, „arra, amerre a nárciszok vannak.”
„Carolyn” – mondtam szigorú hangon, próbálva átvenni a helyzet feletti uralmat.
”
Azonnal fordulj vissza. Nincs a világon olyan dolog, amit annyira látni
akarnék, hogy ahhoz ilyen időben ezen az úton kelljen végigmennem.”
“Jól van már anya,” – mondta
magabiztosan. “Tudom, hogy mit csinálok. Hidd el, soha nem bocsátanád
meg magadnak, ha kihagynád ezt az élményt.”
És az én édes, szerető lányom, aki soha
életében nem okozott nekem fejfájást, azt csinált amit akart – és
elrabolt! Nem akartam elhinni. Ha akartam, ha nem, úton voltam a
nevetséges nárciszok felé – egy sűrű köd borította úton, a hideg párába
burkolózott hegycsúcsok között, a szürke csöndben, amiről az volt a
véleményem, hogy életveszélyes.
Egész úton morogtam. Körülbelül húsz
perc után lefordultunk egy kisebb kavicsos útra, ami egy tölgyesbe
ágazott a hegy oldalán. A köd egy kicsit felemelkedett, de az ég még
mindig szürke és felhős volt.
Leparkoltunk egy kis parkolóban, ahol
volt egy kőkápolna. Onnan, ahol álltunk, láttuk a ködön át a San
Fernardino hegy vonulatát, mintha egy lomha elefántcsorda sötét púpjait
látnánk. Messze tőlünk, a köd beterítette az egész völgyet, a síkságot
egészen a sivatagig.
A kápolna túl oldalán láttam egy
tűlevelekkel borított ösvényt, égig érő örökzöldekkel és manzaníta
cserjékkel és egy alig észrevehető felirattal: Nárcisz kert.
A gyerekek és én megfogtuk egymás
kezeit, és követtük Carolynt a lefelé kanyargó erdei ösvényen. A hegy a
gyalogút mentén szabálytalanul domborult, völgyek, hasadékok, és
kiemelkedéseket váltogatva, mint egy ráncos szoknya.
Élő tölgyfák, hegyi babér, bokrok és
cserjék tűzdelték a hegy hajtásait, de a szürke ködben ez sötétnek és
egyhangúnak tűnt. Kirázott a hideg. Ekkor egy nagy kanyart vett az
ösvény, felnéztem, és elállt a lélegzetem.
A
legvarázslatosabb látvány tárult elém, váratlanul és a legnagyobb
pompával. Úgy nézett ki, mintha valaki egy hatalmas dézsából aranyat
öntött volna le a hegytetőről, le a dombokon át a völgybe és annak
minden zeg-zugába. Még a köd ellenére is ragyogott a hegyoldal, ahogy
befedte a nárcisztenger. A virágokat fenséges, örvénylő mintába
ültették; hatalmas sötét narancs, fehér, citromsárga, mályva, sáfrány
és vajsárga szalagok és csokrok váltogatták egymást.
Mindegyik színvariáció (mint később
megtudtam, összesen több mint harmincöt szín látható a hatalmas mezőn)
egy külön csoportot képez, úgy mintha saját színárnyalatának önálló
folyamaként hullámozna és örvénylene.
Ennek az elképesztő és káprázatos
aranymezőnek a közepén lila vízesésként egy hatalmas jácint zuhatag árad
lefelé a sziklákkal szegélyezett medrében, a ragyogó nárciszmezőbe
kígyózva. A kertben egy bájos kis gyalogút kanyarog, itt-ott egy-egy
pihenővel és faragott fapadokkal, és hatalmas kaspókba ültetett
korallszínű és kárminvörös tulipánokkal. Ha még ez nem lenne elég pazar
látvány, a természet is hozzátette a maga kegyességét – a nárciszok
fölött egy csapat hegyi kékmadár repdesett, ragyogó kék színüket
villogtatva. Ezeknek az elbűvölő kis madárkáknak gyönyörű zafírkék hátuk
van, a begyük pedig bíborvörös. Ahogy a levegőben táncoltak, olyan
látványt nyújtottak pompás színükkel, mintha drágakövek csillogtak volna
a ragyogó nárciszmező felett. Lélegzetelállító volt.
Nem számított, hogy nem sütött a nap. A
nárciszok ragyogása olyan volt mint a legfényesebb napsütés. Bármilyen
csodálatos szavakat is próbálnék használni, nem lehet leírni a virággal
borított hegytető elképesztően gyönyörű látványát.
Öt hektárnyi virágmező! (Ezt is csak később tudtam meg, amikor néhány kérdésemre választ kaptam.)
„De,
ki csinálta mindezt?” Kérdeztem Carolynt, miközben nem győztem
hálálkodni, hogy elvitt engem oda – még ha akaratom ellenére is. Ez egy
életre szóló élmény volt.
„Ki volt az?” – kérdeztem újra miközben a csodálattól keresnem kellett a szavakat. “És, hogy, és miért, és mikor?”
“Csak egy nő,” – felelte Carolyn. “Itt
él. Ez az otthona.” – mutatott közben egy jó állapotú magas tetős házra,
amely ennek a dicsfénynek a közepén kicsinek és szerénynek tűnt.
Odasétáltunk a házhoz, miközben a
fejemben ezer kérdés kavargott. Az belső udvaron láttunk egy táblát
„Válaszok azokra a kérdésekre, amelyeket tudom, hogy feltennél” címmel.
Az első válasz egyszerű volt: „50.000 hagyma”. A második válasz:
„Egyenként, egyedül, két kézzel, két lábbal.” A harmadik válasz:
1958-ban kezdődött.”
Ott volt előttem. A Nárcisz Elv.
Ez a pillanat fordulópontot hozott az
életembe. Arra gondoltam, hogy ez az egyszerű asszony, akit életemben
nem láttam, több mint harmincöt évvel ezelőtt elkezdte virághagymánként
felvinni egy szürke hegyoldalra a gyönyörű és örömteli álmát.
Egyenként.
Másként nem is lehetett. Egyik
virághagymát a másik után. Nincs rövidebb út – egyszerűen csak magának
az ültetésnek a lassú folyamatát szeretni. Szeretni a munkát, ahogy
kibontakozik.
Szeretni azt az eredményt, ami lassan
növekedett, és ami egy évben csupán három hétig virágzott. És mégis,
csak ültette az egyiket a másik után, évről évre. És megváltoztatta a
világot.
Ez az ismeretlen asszony örökre megváltoztatta a világot, amiben élt. Kimondhatatlan pompát, szépséget és ihletet teremtett meg.
Az elv, amit az ő nárcisz kertje tanít, az egyik leghatalmasabb elv, amit létezik: meg
kell tanulnunk céljaink és álmaink felé haladni lépésről lépésre –
gyakran csak egy parányi tyúklépés – megtanulni szeretni azt, amit
csinálunk; és megtanulni jól használni az időt.
Amikor az apró időszakokat kis napi
erőfeszítésekkel szorozzuk meg, akkor mi is hatalmas dolgokat vagyunk
képesek elérni. Megváltoztathatjuk a világot.
„Carolyn,” – mondtam akkor reggel ott a
hegytetőn, miközben elhagytuk a nárciszok paradicsomát, de fejünk és
szívünk mennyei fürdőt vett a káprázatos látványban “olyan, mintha ez a
különleges asszony kihímezte volna a földet! Kidíszítette. Gondolj csak
bele, több mint harmincöt éven keresztül egyenként ültette el a
virághagymákat. És ezt nem lehetett másképp létre hozni. Minden egyes
virágot el kellett ültetni. Nincs rövidebb út. Öt hektárnyi virágmező.
Az a varázslatos jácintzuhatag. Mind egyenként.”
Tele volt vele a fejem. Egészen magával
ragadott a kert jelentősége. “Valahogy elszomorít” – mondtam Carolynnak.
“Mi mindent elérhettem volna, ha harmincöt évvel ezelőtt kitűzök magam
elé egy célt, és csak ‘egyik virághagymát a másik után’ lassan dolgoztam
volna rajta. Gondolj csak bele, hogy mit érhettem volna el!”
Az én okos lányom sebességet váltott, és
az ő maga direkt módján összefoglalta a nap üzenetét: “Kezdd el
holnap!” – mondta ugyanazzal a magabiztos mosollyal ami egész nap az
arcán ült. Micsoda egyszerű bölcsesség!
Nincs értelme a múlt elvesztegetett
óráin keseregni. Egy lecke tanulságát bánat helyett ünneppé csak úgy
tehetünk, ha azt kérdezzük önmagunktól: „Hogyan tudom ezt mostantól
alkalmazni?”
Jaroldeen Asplund Edwards
