Nehéz napok

 Néha íráskényszer feszíti az ujjaimat, de most a csönd ideje van.
A nehéz, súlyos csöndé, a nyugtalanító várakozásé. A gond, a fájdalom nem az enyém, “csak” a
gyerekemé. Persze, ettől még jobban sajog, éget. 

 Tanulunk egy újabb leckét. Az övé a felnőtté válásról, a döntés súlyáról, a felelősségvállalásról
szól, az enyém az elengedésről, a hátralépésről.
Arról, hogy nem tehetek, mondhatok, érezhetek helyette. A klasszikus példáról, hogy nem lehetek lépcső, amin ő felsétál, hanem csak korlát, és ő dönti el, hogy akar-e kapaszkodni, nekidőlni, megpihenni,
de erőgyűjtés után, mindenképpen egyedül kell továbblépnie.