Egy éve
Eltelt egy év. Ha úgy élnék, okosan, ahogy a régiek tették, ma levetném a
gyászruhámat, szépen kimosnám, kivasalnám és eltenném. Azt hiszem a mai
gyertyámat ugyanúgy meggyújtanám és Istenveledet mondanék. Nyugodjatok
békében mindketten, drága szüleim, együtt, egymással, békében.
Annyi mindent kéne köszönnöm nektek, annyi el nem mondott szó, el nem
ölelt ölelés maradt bennem, amivel tartozom. Nektek már csak gondolatban
tudom adni, a valóságban továbbadom gyermekeimnek, szeretteimnek.
Ugyanúgy, mint a kedves emlékeket. Átadom szépen sorban azokat is,legjobb tudásom szerint.
Nem követjük már a régi hagyományokat, én sem hordtam gyászruhát, csupán
az első néhány hétben. Ma azt hiszem, nem tudok mást felvenni mégsem.
Beburkolom magam feketébe, engedem a csöndet, a fájdalmat, hogy átjárja
ismét minden sejtemet. Nem fáj már annyira, csak a hiány sajog. A
visszahozhatatlan érintés, a hang, a pillantás. Ezekre emlékezem.
Szóban, írásban. Tudom, útjukra kell engednem őket, nekem meg itt van
dolgom. Teszem is, tettem tegnap, holnap se tétlenkedek majd. Csak ma,
ma gyászolok. Miközben ezeket a szavakat írom, Manó mögém ült, és
körémkulcsolva kezét-lábát ringat, puszilgat.
Így fonódik össze a múlt és a jelen, meg a jövő.
Egyetlen egy állandó van a képletben.
A szeretet.
Az él.