ózsef Attila – Azt mondják
2007. dec. 17. 11:39 – A bejegyzést swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Jozsef_Attila
Még nincsenek hozzászólások
Mikor születtem, a kezemben kés volt
– azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.
Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.
Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek,
– ha én nem, te megleled.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Remenyik_Sandor
Még nincsenek hozzászólások
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Szabo_Magda
Még nincsenek hozzászólások
Ki vagy te, aki
visszafogtad futásomat?
Mért vagy erősebb,
mint az ösztön,
mely más utat mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba sem álltam az idővel,
most alkuszom vele; hiába érzem,
hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát,
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis…
Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.
Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?
Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Heltai_Jeno
Még nincsenek hozzászólások
Egyszerű ember volt apám
és nem hagyott semmit se rám,
se pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezem megfogta. Szeretett.
A szive egy volt a szivemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?
Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül
egy vén diványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Vaci_Mihaly
1 hozzászólás
Mondd kedvesem, milyen, milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel?
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe,
mely lassan megtelik már Tevéled?
Mondd kedvesem, milyen a tenger?
És milyen ott a szél hízelgése,
milyen ott a magány, szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte a hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen,
s a bánat lőttszárnyu madarának
milyen idomító nevet, s milyen
hessentő kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: – Félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány,
ahol oly szorosak az ölelések?
Mondd kedvesem, ahol a tengernek,
a fénynek, a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e
a bennünk fogant, féltve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel,
a közösség hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát!
S ne részegedj a kibernetikus szörnyek
vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: a fény, idő,
az emberi lélek ostromló háborgásaiban
fuldokolva a jövő eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha
majd falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait,
ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet,
– milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Kaffka_Margit
Még nincsenek hozzászólások
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó teli korsóm,
friss hajnali harangszóm,
csendes, nyugalmas álmom,
napfényes délutánom!
“Szerelem” – ezt már írtuk,
prózába, versbe sírtuk.
Szerelem: – olcsó szó ez!
Szerelem! Így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
a mátkám és a bátyám.
Kicsiny fészkes madárkám,
ideál, szent, komoly, nagy,
pajtásom, kedvesem vagy.
Hittel és emberséggel
első Te, kit vállallak.
Kit szívvel, szóval vallak,
és álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
kiért tán ölni tudnék,
Te édes-kedves társam,
miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Ladanyi_Mihaly
Még nincsenek hozzászólások
Először aludtam veled.
Micsoda húsod van neked!
Forró a szád, gödrös az állad,
a bőröd vadító szagú!
Halálomig kívánlak!
Másodszor aludtam veled,
meghallgattam az életed,
ki szeretett és ki utált –
nem lehetett könnyű neked,
reggelig be nem állt a szád.
Harmadszor aludtam veled.
No, dehát ki hallott ilyet,
folyton csak tenni-venni…
Fordítsd felém a feneked,
hagyj egy kicsit pihenni.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Nagy_Laszlo
Még nincsenek hozzászólások
Feküdtél sujtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.
Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.
Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.
Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.
Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.
Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés
amikor nincs kegyelem.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Vaci_Mihaly
Még nincsenek hozzászólások
Elmúlnak így azt estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Szilagyi_Domokos
1 hozzászólás
Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, melyet visz a vér,
a látásom vagy – tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni;
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Majtenyi_Erik
Még nincsenek hozzászólások
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.
Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.
Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.
Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Marai_Sandor
1 hozzászólás
Akarok még hinni az életemben
s a mások életében – akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó “igen”-ben.
Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is
megbocsásson, ki tettenért
a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.
A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,
s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Rakovszky_Zsuzsa
2 hozzászólás
Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban…
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.
Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Aprily_Lajos
1 hozzászólás
Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Szabo_Magda
2 hozzászólás
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn
az ideges bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg,
hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék, ahol te vagy?
Oda süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Szabo_Magda
1 hozzászólás
Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Orban_Otto
Még nincsenek hozzászólások
Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál,
szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném,
szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekerődzöm
s keringnek bennem a kínzó gyönyörűség nedvei,
az olvadó, meleg fény nedvei
s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam, csak a sűrű párában úszó csend,
mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak;
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre,
felhőtlen hull testedre testem, s megnyílsz,
kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem, nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét, mint te meg én,
mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és örökkön
tartó harang, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Illyes_Gyula
2 hozzászólás
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tűz”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
meg abban,
megállt a kapulajban;
abban, ahogy a “halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelen
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,
vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Dsida_Jeno
1 hozzászólás
A kis szobában
csillagok hevertek
sepretlenül,
mint limlom és szemét
s a toronyórák
egyre-másra vertek.
Akkor lehunyta
nagy, sötét szemét.
Haja bozótja
lassan kúszni kezdett
és körbeszőtte-
fonta a falat.
Szive, kit bomlott
keble kieresztett,
darázsként szállt
a mennyezet alatt.
A száj fölött
ibolyalángok gyúltak.
Kezéhez értem
nyirkos ujjai
halk zizzenéssel
sorra földre hulltak,
mint hervadt szirmok
szoktak hullani.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Heltai_Jeno
2 hozzászólás
… Ha el akarna néha jönni hozzám
kicsi szobámat szépen rendbehoznám
ha nem is hozhatnám le az eget
de beszereznék néhány szőnyeget.
A pamlagon, hol álmodozni szoktam
a sok lyukat megfoldanám titokban
rozoga, tintás asztalomon itt
elhinteném kedves virágait.
Parancsait komorna-módra lesve
főznék teát, mikor leszáll az este
s amire nem volt példa soha még:
szenet hozatnék és befűtenék.
Az óra járna és a lámpa égne
s azt mondanám, ha menni készül: még ne!
Suttogva kelne ajkamról a szó,
hogy élni édes és szeretni jó.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Pilinszky_Janos
1 hozzászólás
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb. Innét odáig.
Kő, fa, ház. Teszek, veszek.
Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
“visszavonúl a bemutatkozásból”,
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: U_Amos_Imre
Még nincsenek hozzászólások
A nyári hőség szétveti a kertet,
hogy recsegnek a fák a szürke utcán.
Elmondanám, hogy mennyire szeretlek
tizenegy harmincöt perckor, ha tudnám.
Amikor csöndben megállt az idő
s Auschwitzba vittek
egy csapásra minket,
festett körömmel és előkelő
kalapban, le se törölték a sminket.
Azt énekeltem még a kisszobában,
ha meghalunk akkor sincs veszve semmi,
akkor is élünk és Árkádiában
– bár absztrakt módon is – lehet szeretni.
Nem hitted el az oszlopok között
kitántorogtál, hogy már menni kell.
Vörösen föllángoltak a tetők
és azután már én sem hittem el.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Szemler_Ferenc
Még nincsenek hozzászólások
Fát hasogatok minden este,
hogy reggel alhass, pihenhess te.
Tűzhelynél telik minden ested,
hogy reggel ehessek s vihessek.
Vigyázzuk egymás álmát ébren,
érted én, s virrasztasz te értem!
Élünk egymást segítve, váltva –
készen életre és halálra.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Dsida_Jeno
Még nincsenek hozzászólások
Be jó lenne még azt mondani mindig:
szívem fürösztik tavaszi kegyek.
A napsugár is éget,
virágosak a rétek
és holnap kirándulásra megyek.
Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
– Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor
és boldog marad mindig, aki boldog.
De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők – mint soha régen –
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet…
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Karolyi_Amy
Még nincsenek hozzászólások
A lélek nélkül
oly üresnek tetszik a szoba.
Szellőztetnek.
Huzat nélkül takaró, párna,
szétszedve az élőnek ágya.
Nem beteg már és meg nem gyógyul,
nem nevet többé és nem búsul,
nem kételkedik és nem bízik.
A tegnapi virág még nyílik.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Szabo_Lorinc
Még nincsenek hozzászólások
Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Aprily_Lajos
Még nincsenek hozzászólások
Jaj, ezek a homályos reggelek,
amikor minden vágy a nyár után hal!
Huszonöt éve, fázós kisgyerek,
az iskolába indultam apámmal.
A kert fölött már leng a szürke szál,
hörögve gördül már a szomju hordó.
A kőfalnál lecsüggedt fejjel áll
s sziromtalan borzong a napraforgó.
De túl a hegyről már a fény izen,
a nap hideg gyöngyös levélre csillan,
s felgyújtja borzongó, sötét szivem,
mint egy homályos kis körtét a villany.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Heltai_Jeno
Még nincsenek hozzászólások
Két régi arckép a falon
fakó arany-keretben:
édesapám, édesanyám
két ember, akiket szerettem.
Apám a ripszdíványon ül
lábát keresztbe rakja
fiatal vállán megfeszül
új régimódi frakkja.
Ujján nehéz pecsétgyűrű
kezében borostyán szipka
de gond borong a homlokán
és sok bús éjszaka titka.
Karosszékben ül anyám
ott nyugszik karja a karfán
szeme sötét és szomorú
az arca, az arca halvány.
Fehér kezében végzetes
kis patyolat zsebkendő…
Mindig köhécselt, istenem
olyan gyönge volt, oly esendő.
Ruháján csipke, brüsszeli
és széles fodor az aljon
nyakában bársonyszalag
ovális arany medaljon.
És belevésve két betű
két betű és az évszám
két régi arckép a falon
oly szomorúan néz rám.
Így ült apám, így ült anyám
ezernyolcszázhetvenötben
akkor négyéves voltam én
elszálltak az évek fölöttem.
Anyám régóta kint pihen
a régi temetőben
az újban nyugszik az apám
nem tudják, mi lett belőlem.
Két messzi, messzi temető
és közte vásár és város
egymástól messze két régi sír
és mégis oly közel egymáshoz.
Két régi élet, régi arc
fakó aranykeretben
két ember, aki szeretett
két ember, akit szerettem.
Üveg alatt sárgult papír
elnézem megbűvölten
két régi arckép a falon
nem sok, amit örököltem.
Nem sok, de megvan, ép ma is
csipkéje a ruhának
a gyűrű, a szipka és a gond
a medaljon és a bánat.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Dsida_Jeno
Még nincsenek hozzászólások
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz,
mindegyik puhán,
révedezőn ejtett igéd
ezüst virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Wass_Albert
Még nincsenek hozzászólások
Éjfélt ütött egy régi falióra,
a lámpa fénye sápadt és beteg.
A messze fák homályos ablakomra
rejtelmes-szürkén visszarémlenek.
Valahol messze sír egy hegedű,
tücsök dalol hozzá kíséretül.
Úgy fáj a hang…vajjon ki szomorú:
én csupán, vagy aki hegedül?
Éjfélt ütött az óra…rejtve, lopva
jó volna most egy hárs alá kiállni…
fátylas szemekkel elnézni a holdat…
és várni…várni…várni…
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Gazdag_Erzsi
Még nincsenek hozzászólások
Hol volt, hol-nem-volt ország
hol-nem-volt közepén
volt egy hol-nem-volt tölgyfa.
S a tölgyfa tetején
élt egy világszép leányka,
s egy világszép legény.
S mert égig ért a tölgyfa,
az égben laktak ők,
tükörfalú szobában
a két szép szeretők.
A tükrök visszaverték
rózsálló arcukat:
ezerré sokszorozták
ölelő karjukat.
Hol-volt, hol-nem-volt ország…
Ott élnek gondtalan,
örökös szerelemben,
örökké boldogan.
swoon pötyögte be ide.
Kategóriák: Klasszikusok
Címkék: Kosztolanyi_Dezso
Még nincsenek hozzászólások
Ezt hozta az ősz.
Hűs gyümölcsöket üvegtálon.
Nehéz, sötét-smaragd szőlőt
hatalmas, jáspisfényű körtét
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a briliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
