Bee happy!

Merengés

 





 



Zelk Zoltán – Ez már az ősz






Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.



Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –

elnémul a rigó, el a tücsök.



Mily korán jő, mily korán tör felénk –

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!



S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.



Csügged az ág, ejti leveleit. –

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!



Dideregve didergő fák között

úgy tűrni deret, havat, vak ködöt,

tudni, tavasszal élni támadok. –

Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok







Aztán az ember meghallgat egy  vérpezsdítő zenét, érzi zsigereiben a ritmust, orrát megcsapja egy kedves illat, és feldereng egy nagyon forró nyári nap bizsergető emléke, és hopp, máris időutazunk,  mintha még a bőrünk is kisimulna, ahogy visszafiatalodunk. Eltűnnek homlokunkról a gondok és aggodalmak-ásta mély redők, és már mozdulna is táncra a lábunk, tarka, gondtalan lepkeként röpködik a lelkünk. És ott marad, szégyenlősen,


pironkodva a szánk szélén egy kósza mosoly, és valóban könnyebbé válik a léptünk.

Érted? :-)

 

 

Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok
(részlet)

“S mi az a második titok? – kérdezte a vándor gúnyosan.
– Hogy nincsen nagyobb öröm, mint adni. Adni azt, ami a mienk. Jó szívvel adni a testvéreinknek. Mindenkinek.
A vándor hallgatott, s tűnődve nézett maga elé. Aztán megkérdezte csöndesen, és már nem volt gúny a hangjában.
– De mit tudtok ti adni egymásnak? Ott fent a hegyen, ahol semmi sincsen? Hiszen senkinek sem lehet semmije, amit adhatna?
A vak felkacagott. Vidáman, derűsen, csengő kacagással.

Jaj, de buta vagy te, Emánuel, jaj, de buta vagy!
Hát azt hiszed te,
hogy csak holmikat lehet adni, értéktelen, romlandó holmikat
, mint
amilyen a lábbeli, meg egy bicska, meg mit tudom én, mi?

– Földet is
lehet adni – felelte a vándor kimérten, és kissé sértődötten -,
birtokot, vagyont. Az, akinek volt, adhatott volna annak, akinek nem
volt, és nem lett volna erőszakra szükség.

A vak arcán csodálkozás és döbbenet. Nem nevetett többé.

Földet? – kérdezte szinte ijedten. – Miket beszélsz, Emánuel? Birtokot
mondasz, vagyont. Nem érzed, hogy ezek csak üres szavak, hogy nem
jelentenek semmit?
Az ember csak azt adhatja, ami az övé. Ami benne
van. A fejében vagy a szívében. A többit, azt csak Isten adhatja, mert
az az Istené. Nem érted ezt?”



Kellemes októbert!


 Na, már itt tartunk a második őszi hónap elején. A legszebb szeptemberi napokat szétáztuk-fáztuk, tüsszentgettük és nyöszörögtük.

Ámultunk a nagykabátunkon röhögő zöldlevelű fákon, összehúzott szemöldökünk alól morcosan pislogtunk a pimasz szelekre, fájós torkunkat köszörűlve szerettük volna megállásra bíztatni az időt. Követeltük volna a símogató napsütést, a koppanó gesztenyék mellől a játékos derűt.

Minden hiába, most az október is úgy kezdi a munkáját, mint én szoktam, aggódhat, hogy törleszti a ráhagyományozott elmaradások törlesztését. Mert illene törleszteni, jóvátenni a hiányt, hisz az erdők is szomorúbbak lennének, ha nem sétálnánk fái között, tarka avart rugdosva, gombát keresve, őzikét lesve.
Szegény domboldalak már így is hiányolták a szüretelők csipkelődő örömét.

Dologhegyem vár, én meg csak koptatom itt a szót.
Nos megyek, hímezek, hámozok, tekerek, majd keverek, kavarok, közben ötölök meg hatolok :-). Kifizetni, befizetni, megfizetni….
A nyavalyák szépen lassan búcsúra készülődnek, egyezkedek velük, hogy idén már ne jöjjenek vissza. Aztán meg húzok és halasztok, dörmögök és morgok. Nyírnom kéne  és ültetnem, ásni, kotorni és szedegetni, gereblyézni és zsákolni, mert tüzeskedni nem szeretek. Meg mosni, sikálni, le-és feltörölni, etetni, itatni, ééésss játszani 🙂

Mert szép

 Bényei József: Végrendelet


A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Javulgatunk

 Köszönöm a jókívánságokat, már első olvasatra is hatnak 🙂 de azért gyakorlom az olvasást 🙂

Családom nagyobbik része már egész tűrhetően érzi magát. A papírzsepi és teafogyasztásunk reményt ad az említett iparágban dolgozóknak, nem, nem lesznek munkanélküliek.Sőt már van az úgy is, hogy nem foglaltak az ágyak 🙂.


 
Mindenkinek kellemes hétvégét!

Karantén

 -Ezt kellene kiírnom a kapura, ugyanis családom teljes létszámában beteg, kivétel nélkül, mind takonykórosak lettünk.

A bejárati ajtóra meg talán azt, hogy megtelt, ugyanis nyomjuk ám az ágyakat, egy se marad üresen.

Hát ugye, nehogymá betévedjen valaki és elkapja, mert nem tudom elhelyezni.

De mi van, ha valami jótündér közelítene, én meg elijesztem???

Inkább nem teszek ki táblát, megyek főzök egy teát.

Remélem hétfőre helyrejövünk.

Addig is pusszantunk mindenkit!

Kirándulás :-)

 

 Azt se tudom, hol kezdjem, csak ülök itt és mosolygok a tegnapon. Magunkon, ahogy egymás mellett ülve elúsztak a gondok, lekopott a korunk, és semmi külsőség nem zavarta meg gyermeki együttnevetésünket.

Pedig kezdhetném ott, hogy “keresd meg a sárga épületet”- még jó, hogy van tábla, mert a fal, az szürke inkább, de a kerítés! no az sárga…Persze, aki hajnalba keresi, az úgyis csak azt látja, ami az orra előtt van :-).

Ez a város csodaszép, olyan hangulata van, hogy szinte elolvad tőle a turista időérzéke. Lehet tágra nyílt szemekkel körbeámulkodni, ahogy azt illik, az ember szeme folyton új-és újabb kapaszkodókat talál, majd füle is kényeztetve van, hisz kellemes harangjáték kúszik be háttérzeneként, miközben valami elvarázsolt kávézó teraszán szorongatod a kávédat. Nem akarom keresni az összefüggéseket, amelyek az itt kötött ismerettségeimből is fakadhatnak, de árad a városból a szeretet és a nyugalom. Alig teszel pár lépést, máris olyan érzésed támad, hogy hazaérkeztél, gyermek vagy, gondtalan, anya már les az ablakból, semmi rossz nem érhet. Olyan puha és melegen ölelő. Mint a házigazdánk :-). Azt mondanom se kell, hogy az első találkozásunkkor is valami meglepően jó idő volt, és ez tegnap is elkényeztetett. Ragyogott minden, ahogy ez az ajándékhoz illik.

Most, kedves irigykedő távollévők, ne haragudjatok rám. Nem tudom kibeszélni, hogy mi és hogyan…De jó volt nagyon. Sokat nevettünk, és vigyorogtunk, és beszéltünk, csacsogtunk, elemeztünk…
 És gondolatban szépen odaültettünk mindenkit, akit már ismerünk és akit szeretnénk megismerni. Meg kitárgyaltuk, hogy nincsenek véletlenek, vannak csodák, ahogy a lelkünkön átfűzött közös szál összeköt minket, hisz dolgunk van egymással, együtt csiszolgathatjuk egymás sarkocskáit, gömbölyíthetjük világunkat. Kiléphetünk egymással a mókuskerekünkből, érezzük, hogy Emberek vagyunk, látni engedjük tökéletlenségeinket, vállalva őket, igazán önmagunkra találunk. Ahogy jól-rosszul, repülve, vagy bukdácsolva rójuk a köreinket, csak most könnyebb,” lám, te is”, benne van a gyónás, a feloldozás, az élet misztériuma. Hogy mások vagyok, de egyformák mégis, hogy külön egyének, de valahogy egyek, hogy más történtek megélői, de ugyanarra a végkövetkeztetésre jutók.

Ajándék a kinyújtott kéz. Ne féljünk megfogni. Épít, gyógyít és simogat.

Szegény az nagyon, akinek nincsenek barátai.

Én köszönöm nektek a tegnapi napot, meg az azelőttieket és az ezután jövőket.

És nemcsak kettőtöknek, hanem mindannyiótoknak.

Már napok óta mosolyog a lelkem. Egyre szélesebben. Ráragyog a kapott szeretet az itthoniakra is, az egész világra. Mert csodálatosan jó dolog embernek lenni, és élni, élni.

Mese helyett

 

 
 
“A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.
A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.
Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom
Így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül
Mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy,
Mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni.
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg!
Az egész világ tied, szabad vagy a kövektől az éterig.
Ismerd meg és hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha
Magadnak tartod! Amiből másnak nem adsz,
legyen az arany, iszappá válik, legyen gyönyör, halállá válik.
Elbocsátalak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért,
Aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel,
Amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál,
És minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg…
Most eredj és élj, mert a világ a tiéd!”

(Szilágyi Domokos)


:-)

 Egy nagyon-nagyon kellemes hétvége áll a hátam mögött. Olyan, amilyen már nagyon rég nem volt. Akár lelkifurim is lehetne…de nincs …(nagy) . Mert most a családom kissé háttérbe lett téve, és előtérbe kerültek a barátok, meg én! A baj csak az, hogy nagylánynak arcürggyulladása van (újra), én meg képes voltam szombaton is, vasárnap is lelépni mellőle.

Igaz, ez először csak szombati napról szólt volna, amire már pénteken előkészültem, hadseregnek való ellátmányt tuszkolva be a hűtőbe, sőt szombat reggel még irány a bolt, friss pékáruért, meg ilyen napi cikkekért, hogy ugyena, éhen ne haljanak itt nekem, majd Manó rendbetétel, ágyhúzás, ruhacsere, reggeli, és tartozékok. Kilenckor már türelmetlenül toporogtam Kedves mellet, hisz azt igérte, hogy kikísér az állomásra, mert lottózna és akkor együtt kávéznánk. Na, persze, nincs kedve, visszafekszik inkább, mehetek egyedül. Kapkodtam is a virgácsaimat, lévén, hogy még volt egyéb kis dolgom is, hisz amit szerettem volna befejezni, no azt ugye nem sikerült :-). De hát legközelebb, mert mondom nektek, kellenek az ilyen délutánok!

 Én speckó, azt hiszem fiatalodom tőle, vagy csak elcsenek egy kicsit abból a békés derűből, ami a Péntekkéből árad. Porcicától meg csak úgy szívom az infókat, mint egy kiszáradt szivacs, hisz okos ez a lány is, van mit tanulni tőlük és nagyon jó velük lenni. 🙂 És nagyon jó kicsit nem anyuka, és feleség lenni, hanem nő, ember. De jó hazaérni, és mégjobb látni Nagylány kedveskedését, Kicsi örömét, és azt is, ahogy barátaikká fogadják a barátaimat. (Fiam borostássága okán lapul inkább, Kedves nem akar zavarni, lapul ő is) Aztán élménybeszámoló, :-), híradónézés 🙁, szokásos esti tesz-vesz, utána nyugodt, mély álom, ilyen is ritka vendég! 

Másnap hajnali kötelező körök, majd visszabújás Kedves mellé, ismét bealvás, Manó vidáman nézi a kedvenceit. Alig egy óra múlva csörög a telefon, álomtól zavartan alig értem, mi a baj, csak azt, hogy a barátnőm elkeseredett, segíteni hív. Álommanókat elkergetem, feltápászkodom, Kedvest győzködöm, jöjjön velem, gyorsan végzünk, mi a az a két csík, amit fel kell ragasztani- nem is értem,   mitől ilyen megszeppent a barátnőm, csak gyanítom, hogy más az oka. Kedves inkább marad, egyedül biciklizem át, közben a tegnapi napot ízlelgetem, magamban csupa mosollyal. Aztán majd hanyatt esem, kiderül barátnőmnél nem a nappaliba a 2 csíkot kell, hanem fennt az egész szobát, nem jött el a festő, hát essünk neki, tapétázzuk ki . Tapéta új fajta, senkinek nem ajánlom, ritka rossz vele dolgozni, könnyen átázik, szakad…Szerencsére, a rövidebb fal végezetével beesik a festő, segédnek fogadjuk :-), így gyorsabban megy, neki kissé feszült a tempó, ő lassabban szokta, de nincs helye rinyának, csinálni kell, én vagyok a hajcsár. Közbe már dél, én egyre szerettem volna hazérni, látom, hogy lehetetlen, ha lelépek, festő is abbahagyja, vagy elmocskolja- így is leb@sztam már, csak kicsit fordultam el, máris tiszta puklis, ejnye, kisimítani, ember, mit csinálsz! :-). Befut Kedves, legalább segít le, illetve visszaszerelni a kapcsolókat, fali lámpát. Csodafestő miatt Kedvest kicsit megrázza az áram- képes volt felkapcsolni az áramot, mikor emberem pont szerelte a lámpát, de barátnőm életmentő 🙂 úgy kirántotta a vezetéket, hogy csak na! 🙂. Nevetünk, cukkoljuk egymást, és az utolsó csíkok is a helyére kerülnek végre, mehetünk haza.

Otthon minden rendben, csak ugye, Nagylány enyhén morcos, nincs szokva ilyen árulással, de végül is, az apja itt volt többnyire, mondom, ez van, most ő volt a soros szülő, nincs megírva, hogy mindig csak én kell ottlegyek mindenhol :-), nélkülem se áll le az élet. 🙂 (Azért kicsit furdal, no)

Szép napot!!! És ha mosolyogtok, nem olyan nagy baj, ha nem süt a nap 🙂

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!