
Gép elzárva a kocsi csomagtartójába, mozgó autóból úgysem lehet fotózni…(mármint Kedves szerint)
Hát elhoztam nektek azokat, amiket a szemem elkapott.
Tájképek:
Az ősz mintha ránk várt volna, teljes díszbe öltöztette a tájat. A dombokra, melyeket mintha tehetséges, de szeszélyes kisgyerek széles jókedvében formázott, csodaszép színes, vastag plüsstakaróként borult a fák színes koronája formázta szőnyeg. A tölgyek, bükkök meleg piros, bordós levelei , mint érett nők, csak visszafogottan mosolyogtak a társukul szegődő haragoszöld, kissé komor fenyők mellett. Míg az egyik szinte ijesztően mordult, hogy állj vándor, ne tovább, ha jót akarsz, addig a másik kedves gazdasszonyként már tessékel is beljebb, huncut mosollyal fittyet hányva az ura fenyegetőzésére. Karcsú nyárfák , kihivó sárgáikkal, magasan hátravetett fejükkel a serdült lányok magabiztos megvetésével rázzák aranyló sörényüket.
Ámulva fényképezem a csodát, mind szép külön-külön is, de együtt a legszebb, a maga sokszínűségében, hullámzó ritmikája sámándobszóra emlékeztet. És még nem is beszéltem a lábukhoz terült szürkülő szőnyegről, meg a mosolygó somról, kökényről, akik kinevetik a föléjük növő fák hiábavaló magasságát, hisz az élet ajándékát mégis itt, a földközelben kell keresni.
A dombok lassan kisebb hegyekké válnak, a fák között ösvényt húz a kis patak, az aljukon színes, szegényes rongyszőnyegként lapulnak a pici megmunkált földsávok, itt kis területeknek van szorgos gazdája, aki kézzel, esetleg lóval sarcolja ki magának a földtől a napi betevőt. Bátran megveti a lábát a leghihetetlenebb helyen is a kis ház, füstje felsündörög a hegyek szürke ködbe burkolózó csúcsai fele. Nem messze tőle méla tehenek, szelíd lovak legelésznek, kissé távolabb birkanyáj szürke pontjai mocorognak.
A hegynek megvan a maga akarata. Hiába a természet minden szorgos munkája, bizony kivillantja kemény szikláját, itt ugyan csak a legelszántabb apró növények tudnak aprókat kapaszkodni, mintha csak arra lennének hivatva, hogy enyhítsék a kemény kő magányos szomorúságát.
Még ámulnék fenséges csodáján, de jajj, a következő kanyarnál belém hasít a látvány : a legváratlanabb helyre kőfejtő van építve, a kamionok szorgalmas hangyaként nyüzsögnek, bontják a hegyet. Szinte együtt sajog a lelkem a természettel, és bár emberként tudom, szükség van építőanyagra, azért csak fáj, hogy így, brutálisan rombolnak, hogy ők építhessenek.