Előjelek
Furák vagyunk, mi emberek. Tegnap megint kiderült, hogy hiába a sok hurrá optimizmus, meg pozitív gondolkodás, mikor a kijelzőn megláttam, hogy a főnököm keresett, csupa negatív dolog jutott eszembe: 1-előbb kell bemennem, 2-baj, hogy tegnap hazajöttem,nem túlóráztam, 3-valamit elrontottam/elfelejtettem, most jön a hideg zuhany.
Na, lássuk a medvét-visszahívtam.
–Nem merted felvenni? – nevetett bele a főnöknőm,
– dehogynem, csak idő, míg előkotorászom.
–Szombaton mit csinálsz?
-izéé-elvileg semmi különöset, de a családdal még nem egyeztettünk,
mondtam az igazi, de sajnos inkább kibúvóra alkalmas választ.
–Hát kaptunk némi pénzt és gondoltam, elmennénk egyet kajálni, dumálgatni, mit szólsz, 2-3 óra csupán.
-Rendben, nem vagyok én a jónak elrontója! 🙂
–Oké, majd a részleteket egyeztetjük.
Szinte szégyenkezve raktam le. Kerestem
gyorsan mentséget magamnak, hogy hiszen az utóbbi időben, mindenki csak
fejmosást kapott, én még nem, hát érik :-), csak ezért gondoltam csupa
rosszra. De lám, végre egy nap, mikor mindenki szabad, és ő próbál javítani, csapatot kovácsolni.
Aztán gondolkodtam, hogy a csapathoz nem csak vezető kell, hanem
csapattagok is- vajon a többiek mit szólnak, eljönnek-e, mert az milyen
buta helyzet lenne, hogy ott ülnek max. 4-en, és a többiek tüntetnek a
távollétükkel. Utána tuti, még pokolibb lesz bent a hangulat.
Megérzésem nem csalt, volt aki simán nemet mondott, volt aki szabályosan felháborodott, hogy mit nem képzel, majd pont az egyetlen szabadnapján fog ő ilyenekkel foglalkozni.
Aztán volt, aki azt sérelmezte, hogy ezt előbb kellett volna
megszervezni, nem egy nappal előtte.- Nem értem, itt a faluban ülnénk
le, két óra távollét, az azt hiszem, nem olyan nehezen megoldható, ennyi idő eltelik egy bevásárlással is. Saját érdekünk lenne, egy elfogadható légkör megteremtése, mindannyiunknak tennünk kéne érte. Adott a lehetőség, és még csak esélyt sem adnak.
Próbálom mondani, hogy a jóra való
törekvést tisztelni kell, hogy lehetőséget kell adni,nem csak a
főnöknek, hanem magunknak is, hogy talán fehér asztal mellett könnyebb megbeszélni a kényesebb dolgokat is, csendesen, kulturáltan. Persze, én könnyen beszélek, nincsenek sérelmeim, se jegyzőkönyvem.
Van rossz előérzetem.
(nemhogy pozitív lennék)
Szó ne érje :-)
Ha már rám szóltatok, ám legyen, csináltam nektek egy kis hamuba sültet.
Persze, a kép nem saját, azt úgy kölcsönöztem, akár ezt a demizsont, de állítólag nagyon finom bor van benne.
Gondoltam ám a diétázókra is! a következő határozottan nélkülöz minden tilalmas anyagot, ha látszat mást mond, ne higyj neki 🙂 e mellé viszont tényleg tea dukál.
Nos, ennyit a bohóckodásról, várnak a légypiszkos ablakok, meg a borsófőzelék, és egyéb ilyen-olyan tennivalók, mondjuk némelyikét ma szívesen ráhagynám másra, de hiába. Éjjel aludtam vagy 2 órát- abból is forgolódtam felét. Nem panaszként mondom, csak úgy, közlésképpen :-).
Mert panaszkodni csak a kerti munkára van kedvem. Illetve pont, hogy nincs kedvem még emlegetni sem, mert tegnap óta mindenfele egyértelműen vannak izmaim, mert ami nincs, az nem fájhat, nekem meg de:-)).
Hahó Motyi! jut eszembe, állatkertben nincsenek csirkék? nem lehetne ott nézelődtetni a gyerkőcöket? Mondjuk, tuti van”kikkecske”, meg nyuszi, azokat lehet simogatni is.Hmm??? mit szólsz??? :)))(jó, tudom, hogy ez nem így megy, na csak álmodozom)
Mert panaszkodni csak a kerti munkára van kedvem. Illetve pont, hogy nincs kedvem még emlegetni sem, mert tegnap óta mindenfele egyértelműen vannak izmaim, mert ami nincs, az nem fájhat, nekem meg de:-)).
Hahó Motyi! jut eszembe, állatkertben nincsenek csirkék? nem lehetne ott nézelődtetni a gyerkőcöket? Mondjuk, tuti van”kikkecske”, meg nyuszi, azokat lehet simogatni is.Hmm??? mit szólsz??? :)))(jó, tudom, hogy ez nem így megy, na csak álmodozom)
Foglalj helyet! :-)
Néhány évvel ezelőtt- ugye, még kimondani is döbbenetes?- alig néhány ember kezdett el blogolni ezen az oldalon.
Minden nap jelentek meg új írások, és annak ellenére, hogy teljesen vegyes társaság volt (gondolok itt korra, családi állapotra, végzettségre)nagyon gyorsan összeszoktak- összeszoktunk. Mindig volt itt-ott egy-egy pad, ahova virtuálisan lecsüccsentünk és jókat beszélgettünk. Vagy együtt hallgattunk, biztattuk, vigasztaltuk, néha ugrattuk egymást. Sokáig kitartott egymás mellett ez a társaság. A nicknevek szép lassan arcot öltöttek, magánbeszélgetések kezdődtek és ismeretségek, barátságok alakultak.
Aztán jött egy kedvezőtlen időszak. Gond volt az oldallal, nem frissült, de közös blogot alakítottunk és ott jeleztük egymásnak, hogy megosztandó gondolataink születtek. Sokat tanultunk egymástól, sokszor elgondolkoztunk a mások által felvetett témákon, vagy a kommenteken. Egy szó, mint száz, gazdagabbak lettünk.
Ezt követte egy csúnyább folytatás, valaki rossz szemmel nézte a nagy harmóniát, és aknákat telepített.( az is lehet, hogy megsértődött valami miatt és csak gyerekes bosszút forralt) Gúnyolódó, rosszindulatú blogok születtek, mélyen megbántva a céltáblának választottat. Szép lassan elköltözött innen a társaság, vagy visszafogottá vált, zártan, csöndesen burokkal, védőfallal fogta körül magát, hogy ne tudjanak a “külsősök” bántani.
Jó volt így is, jó is. De látnunk kell, hogy ez a hely kicsit olyan nekünk, mint a szülőföld, ezért visszahúz. És lám, engedünk a belső kényszernek és visszaóvakodunk. Mert jó dolog a közös, zárt világ, de a magánfelület és a nyitottság is hozzánk tartozik. Mert, ha annak idején zártan írogatunk, soha nem ismerkedünk meg és most sokkal, de sokkal szegényebbek lennénk. Ha akkor nem szólítjuk meg egymást, ma azt se tudnánk, hogy a másikunk a világon van, pedig azóta örömmel, bánattal igyekszünk a másikhoz “szaladni”.
Tehát régi és új olvasók, barátok! Úgy érzem, hogy jó a meleg, bensőséges szoba a kandallóval, de jó néha kiülni a parkba is, főleg, ha ilyen szép idő van.![]()
Aztán jött egy kedvezőtlen időszak. Gond volt az oldallal, nem frissült, de közös blogot alakítottunk és ott jeleztük egymásnak, hogy megosztandó gondolataink születtek. Sokat tanultunk egymástól, sokszor elgondolkoztunk a mások által felvetett témákon, vagy a kommenteken. Egy szó, mint száz, gazdagabbak lettünk.
Ezt követte egy csúnyább folytatás, valaki rossz szemmel nézte a nagy harmóniát, és aknákat telepített.( az is lehet, hogy megsértődött valami miatt és csak gyerekes bosszút forralt) Gúnyolódó, rosszindulatú blogok születtek, mélyen megbántva a céltáblának választottat. Szép lassan elköltözött innen a társaság, vagy visszafogottá vált, zártan, csöndesen burokkal, védőfallal fogta körül magát, hogy ne tudjanak a “külsősök” bántani.
Jó volt így is, jó is. De látnunk kell, hogy ez a hely kicsit olyan nekünk, mint a szülőföld, ezért visszahúz. És lám, engedünk a belső kényszernek és visszaóvakodunk. Mert jó dolog a közös, zárt világ, de a magánfelület és a nyitottság is hozzánk tartozik. Mert, ha annak idején zártan írogatunk, soha nem ismerkedünk meg és most sokkal, de sokkal szegényebbek lennénk. Ha akkor nem szólítjuk meg egymást, ma azt se tudnánk, hogy a másikunk a világon van, pedig azóta örömmel, bánattal igyekszünk a másikhoz “szaladni”.
Tehát régi és új olvasók, barátok! Úgy érzem, hogy jó a meleg, bensőséges szoba a kandallóval, de jó néha kiülni a parkba is, főleg, ha ilyen szép idő van.
Raktam ide egy padot.
Ülj ide, mesélj. Te is, aki már ismered a helyet, és te is, aki véletlenül erre jársz.
Nem kizárt, hogy időnként fújni fog a szél, sőt akár kutyagumi is ragadhat a cipősarkunkra- mert hiába virtuális platform, azért csak való világ ez is. 🙂
De mint ilyen, az igazi szépséget az újdonságában, a véletlenszerűségében hordozza.
Ne hagyjuk, hogy ez a hely elmagányosodjon.(mert magányos minden olyan színtér, ahol mindenki csak magával van elfoglalva, nem szól a másik emberhez) Kellenek néha a monológok, de színdarabhoz, együttjátszáshoz kell a párbeszéd.
Légy hát üdvözölve!
Tavirózsa álma
Régi emlékek törtek fel
Kifordulás
A fáradtság észrevétlenül lopódzott a vérébe, és szépen, lassan áradt szét a végtagjaiba. A zsúfolt buszon a kapaszkodás majdnem jelképes volt így is, hiszen az egymáshoz tapadó testek tömeggé olvasztották az egyént, így fel sem tűnt, hogy elfehéredő ujjai erőtlenül görbülnek a rúdra.
Fülében még a főnöke rosszindulatú szavai visszhangoztak, félig lehunyt szemei elé betolakodott a nő menyétszerű arca, résnyire szűkített pillantása. Agyában megszülettek azok a válaszok, amiket mondani kellett volna, de még a gondolat is keserűen legyintett, hisz fölösleges ezen rágódni, hiszen nem teheti meg, hogy kockáztassa a munkahelyét és a tény különben is az volt, hogy késett 10 percet. Erre nem mentség sem az átdolgozott éjszaka, sem a két nyűgösen ébredő gyerek, de még a lekésett busz sem. “Irodába kéne menni, kisasszony, ott mindegy, hogy ki mikor óhajt besétálni, úgyis hallom, maga túlképzett ehhez a munkához”-újra és újra ismétlődik fülébe a mondat… Mit tegyen?- a papírjait nem teheti ki a falra, hogy majd a gyerekei ezek nézésével lakjanak jól. Meg különben is, miért baj az, hogy valaki betanított munkásnak áll, és a két kezével szerzi meg a betevőre való több pénzt. Egyértelmű volt, hogy nem csak a késésről szólt a dolog, ezt még a többiek is észrevették. “A fenének kellett a személyzetisnek kidumálni pont az én végzettségem”, dohogott, de utolsó erejét megfeszítve kapaszkodni kellett, mert a rutinos sofőr nagy lendülettel fékezett egyet a megállás előtt.
A két gyerek csöndesen várt rá az óvoda kerítésénél, mindkettő lehajtott fejjel ült és rugdosta a kavicsokat. Se a viszontlátás öröme, se az összenyomorított, madárlátta túrórudi nem derítette őket jobb kedvre, mint máskor. Félszavakkal válaszoltak a mi volt az oviban, suliban kérdésekre. Mikor közölte velük, hogy boltba is kell menni, akkor már felfortyantak. -Miért nem inkább a játszótérre, vagy a fagyizóba, meg különben is…Mi soha nem megyünk, és te is csak dolgozol, meg főzöl, meg mosol, és megint dolgozol…
Szótlanul elvette az egyik táskát, és elindult. A két gyermekbe meg mintha ördög bújt volna, tőlük szokatlan módon egymásra licitálva hisztiztek, vádaskodtak, üvöltöztek.
Elszakadt a türelem vékony cérnaszála.
-Na, ide figyeljetek!- fordult szembe velük. Csomagjait elengedte, hagyta, hogy a földre puffanjanak, ő maga is melléjük zsugorodott. Hangja nyers volt, halk és kissé recsegős, mintha rideg acélrudat préselnének érdes fémtüskék között.
-Nekem sincs kedvem boltba menni, sőt sehova sem. Legszívesebben ide leülnék, és csak nézném, hogyan hajlik a fűszál a hangya súlya alatt. Nincs kedvem éjjel-nappal dolgozni, és nincs kedvem egyedül fizetni az albérletet, meg a rezsit, meg a kaját és minden mást. Szeretném, ha többet lennénk együtt és kirándulnánk, játszanánk és nevethetnénk sokat. De nem tehetek mást. Lehet, nem jól csinálom, de sehogy nem elég a pénzünk, bármennyit hajtok is érte. Pedig nagyon fáradt vagyok. Kisfiam, te már negyedikes vagy, jól tudsz számolni, hazamegyünk és átszámoljuk, hogy mit hogyan osszunk be, hogy több jusson a boldogságra, vagy, hogy többet lehessek veletek, csak mondjátok meg, hogy mit csináljak másképp. Mert én nem tudom. Én nem tudok kiszállni és azt mondani, a saját életemet akarom élni. Illetve tudnám, mondhatnám, de akkor mi lenne? jönne a Gyámhivatal, elvinne titeket árvaházba- lehet ti ott boldogabbak lennétek, talán többet szórakozhatnátok, én belepusztulnék, ha még ennyit se láthatnálak. Mondjátok meg ti, hogy mi legyen. Én annyit gondolkoztam, de csak ennyit tudtam kihozni. Látom, ez nem jó, ti mást akartok. Akkor most változtatunk, leszek én a szófogadó gyerek, és felnőttként döntsetek ti. Én beleegyezem és azt teszem amit ti akartok.
A torkát elszorította a fájdalom- bárcsak előbb tette volna- “Istenem, hol az eszem, miket mondok én ennek a két kisgyereknek”, borzadt el saját magától. “A szívem megszakad miattuk, olyan szomorú mindkettő szeme, nézd világ, én műveltem ezt velük. “
Fülében még a főnöke rosszindulatú szavai visszhangoztak, félig lehunyt szemei elé betolakodott a nő menyétszerű arca, résnyire szűkített pillantása. Agyában megszülettek azok a válaszok, amiket mondani kellett volna, de még a gondolat is keserűen legyintett, hisz fölösleges ezen rágódni, hiszen nem teheti meg, hogy kockáztassa a munkahelyét és a tény különben is az volt, hogy késett 10 percet. Erre nem mentség sem az átdolgozott éjszaka, sem a két nyűgösen ébredő gyerek, de még a lekésett busz sem. “Irodába kéne menni, kisasszony, ott mindegy, hogy ki mikor óhajt besétálni, úgyis hallom, maga túlképzett ehhez a munkához”-újra és újra ismétlődik fülébe a mondat… Mit tegyen?- a papírjait nem teheti ki a falra, hogy majd a gyerekei ezek nézésével lakjanak jól. Meg különben is, miért baj az, hogy valaki betanított munkásnak áll, és a két kezével szerzi meg a betevőre való több pénzt. Egyértelmű volt, hogy nem csak a késésről szólt a dolog, ezt még a többiek is észrevették. “A fenének kellett a személyzetisnek kidumálni pont az én végzettségem”, dohogott, de utolsó erejét megfeszítve kapaszkodni kellett, mert a rutinos sofőr nagy lendülettel fékezett egyet a megállás előtt.
A két gyerek csöndesen várt rá az óvoda kerítésénél, mindkettő lehajtott fejjel ült és rugdosta a kavicsokat. Se a viszontlátás öröme, se az összenyomorított, madárlátta túrórudi nem derítette őket jobb kedvre, mint máskor. Félszavakkal válaszoltak a mi volt az oviban, suliban kérdésekre. Mikor közölte velük, hogy boltba is kell menni, akkor már felfortyantak. -Miért nem inkább a játszótérre, vagy a fagyizóba, meg különben is…Mi soha nem megyünk, és te is csak dolgozol, meg főzöl, meg mosol, és megint dolgozol…
Szótlanul elvette az egyik táskát, és elindult. A két gyermekbe meg mintha ördög bújt volna, tőlük szokatlan módon egymásra licitálva hisztiztek, vádaskodtak, üvöltöztek.
Elszakadt a türelem vékony cérnaszála.
-Na, ide figyeljetek!- fordult szembe velük. Csomagjait elengedte, hagyta, hogy a földre puffanjanak, ő maga is melléjük zsugorodott. Hangja nyers volt, halk és kissé recsegős, mintha rideg acélrudat préselnének érdes fémtüskék között.
-Nekem sincs kedvem boltba menni, sőt sehova sem. Legszívesebben ide leülnék, és csak nézném, hogyan hajlik a fűszál a hangya súlya alatt. Nincs kedvem éjjel-nappal dolgozni, és nincs kedvem egyedül fizetni az albérletet, meg a rezsit, meg a kaját és minden mást. Szeretném, ha többet lennénk együtt és kirándulnánk, játszanánk és nevethetnénk sokat. De nem tehetek mást. Lehet, nem jól csinálom, de sehogy nem elég a pénzünk, bármennyit hajtok is érte. Pedig nagyon fáradt vagyok. Kisfiam, te már negyedikes vagy, jól tudsz számolni, hazamegyünk és átszámoljuk, hogy mit hogyan osszunk be, hogy több jusson a boldogságra, vagy, hogy többet lehessek veletek, csak mondjátok meg, hogy mit csináljak másképp. Mert én nem tudom. Én nem tudok kiszállni és azt mondani, a saját életemet akarom élni. Illetve tudnám, mondhatnám, de akkor mi lenne? jönne a Gyámhivatal, elvinne titeket árvaházba- lehet ti ott boldogabbak lennétek, talán többet szórakozhatnátok, én belepusztulnék, ha még ennyit se láthatnálak. Mondjátok meg ti, hogy mi legyen. Én annyit gondolkoztam, de csak ennyit tudtam kihozni. Látom, ez nem jó, ti mást akartok. Akkor most változtatunk, leszek én a szófogadó gyerek, és felnőttként döntsetek ti. Én beleegyezem és azt teszem amit ti akartok.
A torkát elszorította a fájdalom- bárcsak előbb tette volna- “Istenem, hol az eszem, miket mondok én ennek a két kisgyereknek”, borzadt el saját magától. “A szívem megszakad miattuk, olyan szomorú mindkettő szeme, nézd világ, én műveltem ezt velük. “
Érezte, ahogy lángol az arca, nemcsak a felfokozott indulatok festették pirosra, hanem most, hogy felismerte tettét, a szégyen is tüzelte. A két gyermek egyszerre mozdult feléje, szinte egyidőben fonódott a négy kar a nyaka köré. Csak álltak ott, egy kupacban percekig, két gyermekarc fogta fel az ömlő könnyeket, két gyermektest fonta páncélként körül, védve őt a gonosz világtól.
![]()
Még kérek egy kis időt
Már majdnem, majdnem megvolt, ott éreztem a pulcsi szegélyét az ujjaim között, aztán kicsúszott, kisiklott, ködbe lépett, eltűnt megint, én meg utána vetem magam és addig megyek, míg utol nem érem és meg nem találom magam – magam.
Köszönöm, hogy magamelvesztésem alatt volt aki kezem után kapott, volt aki hallalizott, mécsest gyújtott, virrasztott.
Most már itt vagyok magamtól csupán egy lépésnyire, a fájdalom, félelem béklyója leesett, már csak a fáradtság maradt, valami belém merevedett görcs, még egy kis türelem, kimozgatom magamból.
ne keseregj a múlt elvesztegetett óráin
A Nárcisz Elv
Többször is felhívott a lányom: „Anya,
látnod kell a nárciszokat, mielőtt elvirágzanak.” El akartam menni, de
Lagunából Lake Arrowheadig két órát kellet volna vezetnem. Csak az
oda-vissza útra ráment volna majdnem az egész nap – és az igazság az,
hogy a következő hétig nem volt egyetlen szabad napom sem.
“Jövő kedden megnézem” – ígértem meg
neki vonakodva, miután harmadszor hívott. Eljött a kedd, esős és hideg
volt. De mivel megígértem, elindultam, és végigmentem a 91-es úton,
aztán rámentem a 215-ös autópályára, majd onnan a 18-as útra egészen a
hegyi útig. Ott elindultam felfelé a hegyen. A hegycsúcsokat nem
lehetett látni a rájuk ereszkedő felhőktől, alig mentem néhány
kilométert és az utat sűrű, nedves, szürke ködtakaró fedte. Annyira le
kellett lassítanom, hogy szinte csak lépésben haladtam…a szívem hevesen
vert. A hegy teteje felé egyre keskenyebbé és kanyargósabbá vált az út.
Miközben csiga tempóban vettem a
kanyarokat, azon imádkoztam, hogy csak elérjek a Blue Jay leágazóig, ami
azt jelentené, hogy megérkeztem. Amikor végre beléptem Carolyn házába
és átöleltem az unokáimat, így szóltam: “Felejtsd el a nárciszokat,
Carolyn! Nem lehet a ködtől látni az utat, és rajtad és az unokáimon
kívül Édesem semmit sem akarok annyira látni, hogy akár egy centit is
megtegyek ezen az úton!”.
A lányom kedvesen rám mosolygott „ Mi mindig ezen járunk, anya.” – mondta.
„Hát engem ugyan ki nem viszel erre az
útra addig, amíg el nem oszlik a köd, és akkor rögtön el is indulok
hazafelé!” – válaszoltam.
“Pedig azt reméltem, hogy elviszel az
autószerelőhöz, hogy hazahozhassam a kocsimat. Épp most hívott a
szerelő, rendbe hozták a motort.” – felelte.
“Milyen messze van?” – kérdeztem kétkedve.
„Csak néhány saroknyira.” – vágta rá boldogan.
Szóval beültettük a gyerekeket az én
autómba, becsatoltuk őket és elindultunk. „Majd én vezetek” – ajánlotta
fel Carolyn. „Én már hozzászoktam.” Beszálltunk, ő vezetett. Néhány perc
múlva már ott is voltunk a világ peremén kanyargó úton felfelé a
hegyen.
„Hová megyünk?” – kiáltottam idegesen, amikor megláttam, hogy ismét a ködös úton vagyunk. „Ez az út nem is a műhelyhez vezet!”
“Kerülő úton megyünk oda,” – mosolygott, „arra, amerre a nárciszok vannak.”
„Carolyn” – mondtam szigorú hangon, próbálva átvenni a helyzet feletti uralmat.
”
Azonnal fordulj vissza. Nincs a világon olyan dolog, amit annyira látni
akarnék, hogy ahhoz ilyen időben ezen az úton kelljen végigmennem.”
“Jól van már anya,” – mondta
magabiztosan. “Tudom, hogy mit csinálok. Hidd el, soha nem bocsátanád
meg magadnak, ha kihagynád ezt az élményt.”
És az én édes, szerető lányom, aki soha
életében nem okozott nekem fejfájást, azt csinált amit akart – és
elrabolt! Nem akartam elhinni. Ha akartam, ha nem, úton voltam a
nevetséges nárciszok felé – egy sűrű köd borította úton, a hideg párába
burkolózott hegycsúcsok között, a szürke csöndben, amiről az volt a
véleményem, hogy életveszélyes.
Egész úton morogtam. Körülbelül húsz
perc után lefordultunk egy kisebb kavicsos útra, ami egy tölgyesbe
ágazott a hegy oldalán. A köd egy kicsit felemelkedett, de az ég még
mindig szürke és felhős volt.
Leparkoltunk egy kis parkolóban, ahol
volt egy kőkápolna. Onnan, ahol álltunk, láttuk a ködön át a San
Fernardino hegy vonulatát, mintha egy lomha elefántcsorda sötét púpjait
látnánk. Messze tőlünk, a köd beterítette az egész völgyet, a síkságot
egészen a sivatagig.
A kápolna túl oldalán láttam egy
tűlevelekkel borított ösvényt, égig érő örökzöldekkel és manzaníta
cserjékkel és egy alig észrevehető felirattal: Nárcisz kert.
A gyerekek és én megfogtuk egymás
kezeit, és követtük Carolynt a lefelé kanyargó erdei ösvényen. A hegy a
gyalogút mentén szabálytalanul domborult, völgyek, hasadékok, és
kiemelkedéseket váltogatva, mint egy ráncos szoknya.
Élő tölgyfák, hegyi babér, bokrok és
cserjék tűzdelték a hegy hajtásait, de a szürke ködben ez sötétnek és
egyhangúnak tűnt. Kirázott a hideg. Ekkor egy nagy kanyart vett az
ösvény, felnéztem, és elállt a lélegzetem.
A
legvarázslatosabb látvány tárult elém, váratlanul és a legnagyobb
pompával. Úgy nézett ki, mintha valaki egy hatalmas dézsából aranyat
öntött volna le a hegytetőről, le a dombokon át a völgybe és annak
minden zeg-zugába. Még a köd ellenére is ragyogott a hegyoldal, ahogy
befedte a nárcisztenger. A virágokat fenséges, örvénylő mintába
ültették; hatalmas sötét narancs, fehér, citromsárga, mályva, sáfrány
és vajsárga szalagok és csokrok váltogatták egymást.
Mindegyik színvariáció (mint később
megtudtam, összesen több mint harmincöt szín látható a hatalmas mezőn)
egy külön csoportot képez, úgy mintha saját színárnyalatának önálló
folyamaként hullámozna és örvénylene.
Ennek az elképesztő és káprázatos
aranymezőnek a közepén lila vízesésként egy hatalmas jácint zuhatag árad
lefelé a sziklákkal szegélyezett medrében, a ragyogó nárciszmezőbe
kígyózva. A kertben egy bájos kis gyalogút kanyarog, itt-ott egy-egy
pihenővel és faragott fapadokkal, és hatalmas kaspókba ültetett
korallszínű és kárminvörös tulipánokkal. Ha még ez nem lenne elég pazar
látvány, a természet is hozzátette a maga kegyességét – a nárciszok
fölött egy csapat hegyi kékmadár repdesett, ragyogó kék színüket
villogtatva. Ezeknek az elbűvölő kis madárkáknak gyönyörű zafírkék hátuk
van, a begyük pedig bíborvörös. Ahogy a levegőben táncoltak, olyan
látványt nyújtottak pompás színükkel, mintha drágakövek csillogtak volna
a ragyogó nárciszmező felett. Lélegzetelállító volt.
Nem számított, hogy nem sütött a nap. A
nárciszok ragyogása olyan volt mint a legfényesebb napsütés. Bármilyen
csodálatos szavakat is próbálnék használni, nem lehet leírni a virággal
borított hegytető elképesztően gyönyörű látványát.
Öt hektárnyi virágmező! (Ezt is csak később tudtam meg, amikor néhány kérdésemre választ kaptam.)
„De,
ki csinálta mindezt?” Kérdeztem Carolynt, miközben nem győztem
hálálkodni, hogy elvitt engem oda – még ha akaratom ellenére is. Ez egy
életre szóló élmény volt.
„Ki volt az?” – kérdeztem újra miközben a csodálattól keresnem kellett a szavakat. “És, hogy, és miért, és mikor?”
“Csak egy nő,” – felelte Carolyn. “Itt
él. Ez az otthona.” – mutatott közben egy jó állapotú magas tetős házra,
amely ennek a dicsfénynek a közepén kicsinek és szerénynek tűnt.
Odasétáltunk a házhoz, miközben a
fejemben ezer kérdés kavargott. Az belső udvaron láttunk egy táblát
„Válaszok azokra a kérdésekre, amelyeket tudom, hogy feltennél” címmel.
Az első válasz egyszerű volt: „50.000 hagyma”. A második válasz:
„Egyenként, egyedül, két kézzel, két lábbal.” A harmadik válasz:
1958-ban kezdődött.”
Ott volt előttem. A Nárcisz Elv.
Ez a pillanat fordulópontot hozott az
életembe. Arra gondoltam, hogy ez az egyszerű asszony, akit életemben
nem láttam, több mint harmincöt évvel ezelőtt elkezdte virághagymánként
felvinni egy szürke hegyoldalra a gyönyörű és örömteli álmát.
Egyenként.
Másként nem is lehetett. Egyik
virághagymát a másik után. Nincs rövidebb út – egyszerűen csak magának
az ültetésnek a lassú folyamatát szeretni. Szeretni a munkát, ahogy
kibontakozik.
Szeretni azt az eredményt, ami lassan
növekedett, és ami egy évben csupán három hétig virágzott. És mégis,
csak ültette az egyiket a másik után, évről évre. És megváltoztatta a
világot.
Ez az ismeretlen asszony örökre megváltoztatta a világot, amiben élt. Kimondhatatlan pompát, szépséget és ihletet teremtett meg.
Az elv, amit az ő nárcisz kertje tanít, az egyik leghatalmasabb elv, amit létezik: meg
kell tanulnunk céljaink és álmaink felé haladni lépésről lépésre –
gyakran csak egy parányi tyúklépés – megtanulni szeretni azt, amit
csinálunk; és megtanulni jól használni az időt.
Amikor az apró időszakokat kis napi
erőfeszítésekkel szorozzuk meg, akkor mi is hatalmas dolgokat vagyunk
képesek elérni. Megváltoztathatjuk a világot.
„Carolyn,” – mondtam akkor reggel ott a
hegytetőn, miközben elhagytuk a nárciszok paradicsomát, de fejünk és
szívünk mennyei fürdőt vett a káprázatos látványban “olyan, mintha ez a
különleges asszony kihímezte volna a földet! Kidíszítette. Gondolj csak
bele, több mint harmincöt éven keresztül egyenként ültette el a
virághagymákat. És ezt nem lehetett másképp létre hozni. Minden egyes
virágot el kellett ültetni. Nincs rövidebb út. Öt hektárnyi virágmező.
Az a varázslatos jácintzuhatag. Mind egyenként.”
Tele volt vele a fejem. Egészen magával
ragadott a kert jelentősége. “Valahogy elszomorít” – mondtam Carolynnak.
“Mi mindent elérhettem volna, ha harmincöt évvel ezelőtt kitűzök magam
elé egy célt, és csak ‘egyik virághagymát a másik után’ lassan dolgoztam
volna rajta. Gondolj csak bele, hogy mit érhettem volna el!”
Az én okos lányom sebességet váltott, és
az ő maga direkt módján összefoglalta a nap üzenetét: “Kezdd el
holnap!” – mondta ugyanazzal a magabiztos mosollyal ami egész nap az
arcán ült. Micsoda egyszerű bölcsesség!
Nincs értelme a múlt elvesztegetett
óráin keseregni. Egy lecke tanulságát bánat helyett ünneppé csak úgy
tehetünk, ha azt kérdezzük önmagunktól: „Hogyan tudom ezt mostantól
alkalmazni?”
Jaroldeen Asplund Edwards
Nehéz napok
Néha íráskényszer feszíti az ujjaimat, de most a csönd ideje van.
A nehéz, súlyos csöndé, a nyugtalanító várakozásé. A gond, a fájdalom nem az enyém, “csak” a
gyerekemé. Persze, ettől még jobban sajog, éget.
Tanulunk egy újabb leckét. Az övé a felnőtté válásról, a döntés súlyáról, a felelősségvállalásról
szól, az enyém az elengedésről, a hátralépésről.
Arról, hogy nem tehetek, mondhatok, érezhetek helyette. A klasszikus példáról, hogy nem lehetek lépcső, amin ő felsétál, hanem csak korlát, és ő dönti el, hogy akar-e kapaszkodni, nekidőlni, megpihenni,
de erőgyűjtés után, mindenképpen egyedül kell továbblépnie.
Ragasztgatások
Mostanában nekem sincs mindig türelmem ragasztgatni. mert törnek, csorbulnak életem részei, álmai, reményei. Én meg kissé elvesztem és hagyom magam magam által nyomorgödörbe berángatni, mit hagyom magam? hát én ásom a gödröt, ahogy járok körbe-körbe lefele tartó spirálba. Szerencsére elfáradok, leülök, körbenézek és ámulok-nahát de messze jutottam! és jól kiröhögöm magam, istenem, magnoli, de hülye vagy, leástad magad, pedig erre semmi szükség. (aztán lehet, hogy tudat alatt vizet keresek, ezért hatolok ilyen mélységekbe, vagy csak előkészítem a terepet a helyi metrójáratnak, na )
Kedvem lenne világgá menni. Pedig nincs nagy okom kiborulni, semmi extra, tavaly sem volt jobb, sőt most már a fiamnak megszűnt ott a munkahelye, ahol nagyon nem szerettem, hogy dolgozott. Kisebb pánik után, viszonylag hamar, alig 2 hét alatt sikerült újat, inkább nekivalót találnia.
Nagylány diákmelóskodik, ott, ahol én, többnyire melegváltásba hajtjuk egymást. Esténként kidumáljuk a melós dolgokat, a barátainkat, a pasiügyeit. Nyüzsög, pörög, türelmetlen jön-megy. (Ő már csak ilyen, teszünk-veszünk, intézkedünk figura)
Páromnak most sincs időben fizetése, csak kis részletekben és idén már kevesebb hivatalosan is, mint tavaly.Viszont a bankkölcsönünk jól kinyújtózkodott, a fránya. Családi életem se nem javult, se nem romlott, csak időnként nincs türelmem bólogatni, vagy hallgatni, időnként kihallatszanak a gondolataim, sőt még mások is meghallják. Munkahelyemre elvileg szeretek bejárni, gyakorlatilag szeretném, ha kissé rendezettebb lenne a helyzet, több odafigyelés, kevesebb fúrás.
Manócskám már elmúlt 13 éves, alig tudatosodik bennem, hogy az én kisbabám maholnap már nagylány, miközben reggelente arra ébredek, hogy kúszik-mászik fel mellém, átöleli a nyakam, belekönyököl bármilyen testrészemben, ami útjában van, és már mantrázza is a szemembe nézve: kéééjekkk. Ennyi . Az én dolgom továbbra is, hogy kitaláljam, mit szeretne, illetve mi a jó, és hogyan. Mint ahogy az én dolgom az is, hogy ezen a mi puha burok-létünkön változtassak.
Aztán időnként van egy-egy szabad nap, amikor azt hiszem, no, most ezt az időt magamra szánom, persze, nem mindig úgy sikerül teljesen, ahogy szeretném. De nem kell nagyon tervezgetni, akkor tuti, nem borul a rendszer. Viszont a lényeg az, hogy a barátokkal jó kissé összeülni, csak úgy, együtt lenni, egy-egy batyut kipakolni, lerakni. Ráeszmélni újra és újra, hogy a felhők csak ideiglenesen takarják el a kék eget, és hogy bizony ott lapul a kulcs a kezünkben, vagy a zsebünkben. Bár az is lehet, hogy a telefontöltőm mellé raktam, azért nem találom egyiket sem.
Ne felejtsetek el mosolyogni!
Kedvem lenne világgá menni. Pedig nincs nagy okom kiborulni, semmi extra, tavaly sem volt jobb, sőt most már a fiamnak megszűnt ott a munkahelye, ahol nagyon nem szerettem, hogy dolgozott. Kisebb pánik után, viszonylag hamar, alig 2 hét alatt sikerült újat, inkább nekivalót találnia.
Nagylány diákmelóskodik, ott, ahol én, többnyire melegváltásba hajtjuk egymást. Esténként kidumáljuk a melós dolgokat, a barátainkat, a pasiügyeit. Nyüzsög, pörög, türelmetlen jön-megy. (Ő már csak ilyen, teszünk-veszünk, intézkedünk figura)
Páromnak most sincs időben fizetése, csak kis részletekben és idén már kevesebb hivatalosan is, mint tavaly.Viszont a bankkölcsönünk jól kinyújtózkodott, a fránya. Családi életem se nem javult, se nem romlott, csak időnként nincs türelmem bólogatni, vagy hallgatni, időnként kihallatszanak a gondolataim, sőt még mások is meghallják. Munkahelyemre elvileg szeretek bejárni, gyakorlatilag szeretném, ha kissé rendezettebb lenne a helyzet, több odafigyelés, kevesebb fúrás.
Manócskám már elmúlt 13 éves, alig tudatosodik bennem, hogy az én kisbabám maholnap már nagylány, miközben reggelente arra ébredek, hogy kúszik-mászik fel mellém, átöleli a nyakam, belekönyököl bármilyen testrészemben, ami útjában van, és már mantrázza is a szemembe nézve: kéééjekkk. Ennyi . Az én dolgom továbbra is, hogy kitaláljam, mit szeretne, illetve mi a jó, és hogyan. Mint ahogy az én dolgom az is, hogy ezen a mi puha burok-létünkön változtassak.
Aztán időnként van egy-egy szabad nap, amikor azt hiszem, no, most ezt az időt magamra szánom, persze, nem mindig úgy sikerül teljesen, ahogy szeretném. De nem kell nagyon tervezgetni, akkor tuti, nem borul a rendszer. Viszont a lényeg az, hogy a barátokkal jó kissé összeülni, csak úgy, együtt lenni, egy-egy batyut kipakolni, lerakni. Ráeszmélni újra és újra, hogy a felhők csak ideiglenesen takarják el a kék eget, és hogy bizony ott lapul a kulcs a kezünkben, vagy a zsebünkben. Bár az is lehet, hogy a telefontöltőm mellé raktam, azért nem találom egyiket sem.
Ne felejtsetek el mosolyogni!
